Mark Lawrence: Tövisek hercege
Fumax Kiadó, 328 oldal, 2012, 2967 HUF
A 2011-ben, Angliában megjelent új fantasy-szenzáció, a Széthullott birodalom trilógia első kötete már azelőtt sanda pillantásokat vált ki az olvasóból, hogy egyáltalán kinyitná. Így jár az, amit lépten-nyomon a Trónok harcához és a Gépnarancshoz hasonlítanak. Ezekkel a párhuzamokkal minden mű megszenvedne, pedig nem is igazán helytállóak. A Trónok harca analógia leginkább a marketinggépezet találmánya, amiről a magyar kiadó bölcsen el is feledkezett – a Tövisek hercege egyébként ahhoz hasonlóan földhözragadt, véres-mocskos-reális, középkori jellegű fantasy, amiben egy birodalom trónjáért folynak háborúk, de itt véget ér a hasonlóságok sora. A Gépnarancs pedig, ahogy azt Mark Lawrence maga mondta, az ihlető mű, bár azon kívül, hogy az ő „hőse” is egy kegyetlen, már-már embertelen tinédzser, aki maga meséli a történetet, nincsenek közös pontok.
Ha már Gépnarancs: Jorg, a tövisek hercege és a drúg Alex közt szignifikáns különbség, hogy utóbbival ellentétben előbbi nem puszta passzióból ámokfut a világban, gyerekkora óta vele, benne élő düh és gyűlölet hajtja (és valami más, de az csak később derül ki), tetteinek konkrét okai, céljai, motivációi vannak. 15 éves korára király akar lenni, és végezni akar azzal a gróffal, akinek katonái annak idején a szeme láttára lemészárolták anyját és testvérét.
A könyv két idősíkon játszódik, egyrészt Jorg 10 éves korában, amikor elkezdi bosszúját forralni, másrészt 4 évvel később, amikor egy kegyetlen rablóbanda élén állva dúlja a vidéket. A fantasy nem feltétlenül az a műfaj, aminek jót tesz, ha a szemszöget egyetlen karakterre korlátozzák le, főleg ilyen markáns, szubjektív módon, de az elsőkönyves Lawrence szerencsére nagyon ért hozzá, hogy berántsa az olvasót egy olyan ember lelkivilágába, akinek lefejezéséért egy „normál” fantasyben már 10 oldal után gyertyákat gyújtva rimánkodna.
Jorg egy brutális, amorális, pszichotikus, szociopata szarházi, aki bármikor, bárkin átlép a céljai elérése érdekében, és még a hasonló antihősök minimális szimpatikus vonásaival (pl. bajtársiasság) sem rendelkezik. Lawrence, azon túl, hogy felvázolja tragikus előéletét, a kisujját sem mozdítja, hogy megszerettesse őt az olvasóval, sőt, már az első oldalakon egy gyomorforgató mészárlásának következményeivel szembesít – szinte mintha (ha már úgyis a nem-egészen-helytálló párhuzamokból indítottunk) a Véres délkörök bandájának egyik ámokfutásába csöppennénk.
A tetszetősen ambivalens és visszataszító karaktertanulmánynak egy ideig élét veszi a szegényes világábrázolás és a túl egyszerű cselekmény, de az oldalak fogyásával ezek is egy nagyobb, izgalmasabb kontextusba kerülnek. Fokozatosan válik világossá, hol, és főleg, mikor játszódik a sztori (a „fal mögötti hanggal” való beszélgetés már-már hátborzongatóan kísérteties, Lawrence itt nagyon jól játszik a főszereplő és az olvasó rendelkezésére álló ismeretek közti különbséggel), és fokozatosan sejlik fel az egymással acsarkodó uraságok, kiskirályok mögött a hatalmas bábjátékosoknak egy láthatatlan, de annál nagyobb és veszélyesebb világa.
Lawrence nagyon jól, sodrón, pörgősen, üresjáratok nélkül ír, fanyar humora, tömör, lényegre törő leírásai, egyszerű, de roppant hatásos szófordulatai pedig a műfajtól szokatlan mívességgel köszönnek vissza magyarul Gy. Horváth László értő fordításában. A Tövisek hercege végére érve mindezek, és a nagyjából lekerekített befejezés ellenére is az a benyomásunk, hogy ezzel még „csak” egy szórakoztató bevezetést olvastunk, és a java ezután jön. Nem baj, sőt: jöjjön csak!
