B
Drago Jančar: A névtelen fa
Fordította:Gállos OrsolyaL’Harmattan Kiadó, 2011, 279 oldal, 2700 Ft
Egy nagy formátumú szerző briliáns szerkesztésű regényét tarthatjuk kezünkben. A formai oldalon annyira rendben vannak a dolgok, hogy egyik kábulatból a másikba esünk, mennyit is lendíthet egy regényen egy szimpla trükk: Jančar regénye ugyanis a 87. rövid fejezetnél indul, majd a kerek századik rész helyett belebukkanunk a valódi startpontba. Gondosan előkészített kompozícióval állunk szemben, és az előkészítésre esik a hangsúly, hiszen a szerző úgy rakja le elénk regényét, mint a levéltáros a raktárból kikért aktacsomagot. A főszereplő, Janez Lipnik egyre nagyobb műgonddal merül bele egy emigráns szlovén Don Juan hódításait naplózó aktába, és miközben saját énje kárára konstruálja meg az általa Nagy Szeretőnek nevezett férfiú identitását, egyszerre kénytelen megélni házassága szétesését, az újkori szlovén történelem egyes eseményeit, és fiatalkorának tudatalattiba kényszerített zavaros emléknyomait is. Minden összekuszálódik, de a szöveg ennek ellenére precízen megmunkált: naplójegyzetek, gépírásos szövegek, fényképek, újságkivágások színezik a szöveget, amellyel mi, olvasók is az aktatengerbe belemerülő kutatóhoz leszünk hasonlatosak.
A Nagy Szerető a második világháborúban esik át a tűzkeresztségen, Janezt és Marijanát a mézeshetek közepette toloncolja tovább a legutóbbi balkáni bumm előrenyomuló frontvonala. Íme, a páratlan allúzió, amely elhinti a férfiban a különböző életsorsok egymásra olvasásának és keresztbe értelmezésének paranoid vágyát. Ehhez járul még az emigráns naplójának első nője, akiben Janez fiatalkori vágyának tárgyát, tanítónőjét véli felfedezni. Amint egyre több lappangó részlet kerül felszínre, úgy tisztul ki az ég a regény első tizenhárom, hátravont fejezete fölött is. Cinkostársak leszünk ebben az agyament nyomolvasásban, nem szabadulhatunk annak kényszerétől, hogy minden apró részletet hatalmas jelentőséggel ruházzunk fel. Jančar játszik az olvasóval, bizonyos részeket többször megismétel, ezzel pedig megnehezíti az olvasást, és az egyes részleteket – akárcsak a Janez elméjében gomolygó emlékeket – szinte visszakereshetetlenné teszi. Ha engedünk a csábításnak, és szünetjelet iktatunk be az olvasásba, hogy keresgéljünk, akkor Janez hibájába veszünk, és eltévedünk. Ez a játék, amelyben tehát mi leszünk a marionettbábuk, és Jančar a bábos, másik oldalról az őrület szakaszos, majd mindent beborító hatását rajzolja meg.
Kirajzolódnak bizonyos történetek, történetecskék, de azon nyomban fel is tör a szkepszis: a Nagy Szerető alakja szinte kitörli Janezét, biztosnak tűnő emlékek préselődnek össze, és válnak az enyészet martalékévá, míg a levéltári „ausztrál fond”, mint a fikció fikciója lesz úrrá a szövegen, és irányítja az értelmezést. A Nagy Szerető hallatlan potenciájával szemben az idő behorpad és lekonyul, néhol pedig a koncentrikus kör benyomását kelti, mivel apróbb áttételekkel ugyanazok az események ismétlődnek meg. Úgy tűnik, még a szerző sem vonhatja ki magát poétikai trükkje hatása alól, egy-két esetben erőszakot kell tennie a szövegen, hogy ne hatalmasodjon el rajta Janez bonyolult belső monológjainak ereje. Tehát nehéz fékezni ezt a rendkívül sűrű, zavaros szöveget, amely néha mintha önmaga paródiája lenne, annyira szigorú módon próbálja fenntartani a rendet az anarchiában.
Janez nem tud felejteni, ebben áll tragédiája. A történelmi idővel megy ölre, és nem kétséges, melyik fél hagyja el győztesen a szorítót. Akármilyen precíz kitartással rendezgeti a papírosokat íróasztalán, élete utolsó munkája nem válik kipipált feladattá a hivatali feladatsorban: egy maszkot gyúr össze magának, amely mögé minden, szorongását kiváltó fedőemlékét begyömöszölhet. A maszkot azonban sárból és vízből gyúrja össze, így az nem bírja a strapát. Amikor a dimenziók visszahajlanak, újra a könyv elején találjuk magunkat. Elérünk a már-olvasotthoz, de a szöveg már új színben tárul fel előttünk. Persze egy cseppet sem váltunk okosabbá. Kissé otthonosabban mozgunk Janez elméjében, de ez semmire sem elég.
Jančar sikerrel vette a nehéz akadályt, és egy olyan szöveget sikerült létrehoznia, amely minden ponton hű lenyomatául szolgál a saját idejéből kizökkent főhős zavart elmeállapotának. Ez a narratív megoldás viszi el a regényt, ez rántja magával az olvasót is. Ez az újító poétika azonban az olvasmányosság oldalát csorbítja. Nem olvashatatlan szövegről van szó, távol is álljon tőlem mindenfajta retorika, amely a könyv beszerzéséről beszélné le az olvasókat. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a valódi nagyregények elsöprő ereje éppen abban a nagyságban rejlik, amit laikusan és nyakatekerten „letehetetlenségnek” nevezünk. Akár lineárisan olvassuk, akár vissza-visszalapozgatva morzsolgatjuk egyes mondatait, akár utazás közben vagy elalvás előtt elmélkedünk róla, ez munkál bennünk, ha valami igazán nagyszerű könyvet sodor felénk az élet. A névtelen fa hatalmas, összegző jellegű próbálkozás, remekmű, de mégis megreked a kísérlet cseppet sem lesajnálandó szintjén. Az első betűtől kezdve egyensúlyoznia kell egy képzeletbeli kötélen, és ez az ő esetében túl nagy kockázat. Majdnemhogy beleroppan.
