A
Batman: Arkham Elmegyógyintézet
írta: Grant Morrison, rajzolta: Dave McKean, Képes kiadó, 2008, 120 oldal, 2990 Ft.
Több helyen is megírták már, hogy Heath Ledger a Sötét lovag forgatása előtt elkezdett írni egy "Joker-naplót". Ebben lelkiismeretesen feljegyzett mindent, amit megnézett és elolvasott a festett képű sorozatgyilkos tökéletes életre keltéséhez. Említi többek között Sid Vicioust (a Sex Pistols túladagolásban elhunyt, híresen tehetségtelen basszusgitárosát), a Mechanikus narancs puhakalapos pszichopatáját (és Malcolm McDowell zseniális alakítását), valamint két kultképregényt: Alan Moore Gyilkos tréfáját (ez volt a magyar Batman-sorozat brutálisan sokkoló első száma), és az Arkham Asylumot, aminek minden képkockája olyan, mintha őrültek festették volna.
Azt azért szögezzük le rögtön az elején: az Arkham Elmegyógyintézetet megjelentető Képes kiadó nem a fiatal ausztrál színész halálából akar hasznot húzni, hiszen a 120 oldalas graphic novel megjelentetése december óta nyílt titok (legalábbis én már a tavalyi Hungarocomix óta tudtam róla). Az persze nem véletlen, hogy a kiadvány a Sötét lovag mozibemutatójához lett időzítve, elvégre az új Batman-film körüli hype most hatalmas ingyenreklám az itthon megjelenő képregényeknek. Ráadásul Joker ebben a történetben legalább olyan fontos szereplő, mint a Denevérember: az Arkham Elmegyógyintézetben kitört lázadás után a túlsminkelt bohóc lesz az őrültek vezére, aki szívélyes üdvözlettel (és néhány gyilkossággal) invitálja meg a bolondok közé az éjszaka mániákus igazságosztóját.
A Képes kiadót most küldetéstudat vezérli: ezzel a kötettel akarja bebizonyítani a sajtó évtizedes lemaradásban lévő kultúrmisszionáriusainak, hogy a képregény korántsem lebutított műfaj a nem olvasók számára. Mert az Arkham Elmegyógyintézetet - a hazai könyvillusztrátor berkekben jól ismert idézettel élve - "artisztikum, baszodalássan"!
Ez az 1989-es Batman-történet Amerikában nem 24 oldalas füzetekre szabdalva jelent meg, hanem eleve egyetlen masszív kötetben. Az írója, Grant Morrison (az "őrült skót"), annak a hihetetlenül tehetséges brit képregényes nemzedéknek a tagja, akik mindannyian Alan Moore köpönyegéből bújtak elő, és akiknek a DC és a Marvel kiadóknál lehúzott évei mint "brit invázió" vonultak be az amerikai képregény-történelembe. A Sandman atyja, Neil Gaiman mellett ebbe a csapatba tartozik többek között Garth Ennis (róla korábban Wostry kolléga zengett dicshimnuszokat itt a Könyvesblogon) és Jamie Delano (akinek a magyarul is olvasható Constantine-képregényeit hamarosan külön cikkben mutatjuk be). Az Amerikába csábított brit írók elsőként mutatták meg: a jó képregénynél a szöveg is van olyan fontos, mint a látványvilág.
Az Arkhamnál egyikre sem lehet panasz, bár ezek közül egyértelműen Dave McKean rendhagyó látványvilága taglózza le az olvasót, ha kézbe veszi a kötetet. McKean skót hangzású neve ellenére angol, foglalkozását tekintve pedig igazi kísérletező kedvű reneszánszember. A képregény- és lemezborító-illusztrálás mellett festészettel, fotózással, kolázskészítéssel is foglalkozik, és ezek mind visszaköszönnek az Arkham Elmegyógyintézet lapjain (volna tippem, Futaki Attila honnan leste el az "egy nap egy akvarell képregénykockát festek" tecnikát). McKean festette a '80-as években a Vertigo kiadónak legszebb Hellblazer- és Sandman-borítókat (utóbbi sorozat írójával, Neil Gaimannel 2005-ben közösen forgatta le a Tükörálarc című filmet).
Az Arkham írója, Grant Morrison maximálisan kihasználta McKean képességeit: a képregény panelei legalább olyan kaotikusak, mint az elmegyógyintézetbéli állapotok a lakók lázadása uztán. Virtuóz összevisszaságban követik egymást a hagyományos, 3x3 képkockás oldalakat a hosszában elnyújtott panelekkel és az egészoldalas festményekkel. Ami Brian Michael Bendis és David Finch Bosszú angyalai képregényében erőltetett művészkedésnek tűnt, az itt kiválóan működik.
Azok, akik csak a Batman-mozifilmekből, vagy a régi képregénysorozatból ismerik a Denevérembert, kapaszkodjanak meg, mert Morrison elég bizarr módon értelmezte újjá a legendárium főbb szereplőit. Jokerből egy túlsminkelt, biszexuális kéjgyilkost csinált, aki ugyanolyan örömmel markol bele Batman seggébe és szólítja drágámnak, mint amikor ceruzával szúrja ki egy 19 éves konyhásnő szemét. Kétarc sem a megszokott tudathasadásos, kínosan elegéns bűnöző, hanem egy nyáladzó idiótam, akit a terápia során leszoktattak arról, hogy a válsághelyzeteket pénzfeldobással oldja meg - de a szerencsepénze nélkül már azt sem tudja eldönteni, hogy kimenjen-e a budiba, vagy rondítson inkább maga alá.
Morrison mindezek mellé bemutatja az elmegyógyintézet igazgatójának, Amadeus Arkhamnak a '20-as években írt naplóját is. A Psycho legszebb hagyományait idéző múlt gyakran reflektál a jelenben játszódó eseményekre. Sőt, a történet egy pontján már egybe is mosódódnak az idősíkok, és Batman nemcsak arra döbben rá, az elmegyógyintézet folyosóin bolyongva, hogy igazából semmiben sem különbözik az Arkhamban ápolt maszkos őrültektől, de arra is, hogy egy okkultista elemekben (Tarot-kártya, áldozú rítus, stb.) bővelkedő történet résztvevője, ami egyidős az intézet legöregebb tégláival.
Ennyi pozitívum után nehéz szívvel mondok rosszat a Képes kiadó legújabb képregényéről, de egy bosszantó baki újra és újra felbukkan a kötetben. Joker mondatainál nincs szövegbuborék (ez persze Morrison koncepciójának része, Joker őrületét hangsúlyozza ki azzal, hogy megbontja a hagyományos képregényes formát), de a dőltbetűs, piros szavaknál olvashatatlanná válik ez a betűtípus. Ennek ellenére az Arkham Elmegyógyintézet mindenképpen az egyik legjobb képregény, ami idén megjelent a hazai piacon.
