C+
Paul Gilligan: Blöki bár - Kutyaúszni tudni kell
Vad Virágok Könyvműhely, 2010, 128 oldal, 1947 Ft
Ha azt mondom, hogy mondj egy kövér, cinikus, beszólogatós és lusta háziállatot, a legtöbb embernek talán rögtön Garfield jut az eszébe. Ha képes lenne a világ talán leghíresebb macskája reinkarnálódni, nagy valószínűséggel Poncsó, a Blöki bár képregénysorozat főszereplőjének bundájában születne újjá.
Poncsó vígan tengeti napjait kaja és szemét után kajtatva, amíg megszokott és kényelmes életébe be nem üt a krach: gazdája, Chazz feleségül vett egy "nőcskét", így az új lakásban nemcsak az illetéktelenül behatoló személyt, hanem annak öt macskáját is kénytelen lesz elviselni. Épp ezért összegyűjti a környéken élő haverjait és a kutyáknak létesített kocsmában elindítják a macskák elleni gyűlést, melynek célja, hogy az összes macskát egy óriási katapulttal kilőjék a Napba. De az unalmasabb napjain egyszerűen csak szivatja a környezetében élőket, vagy próbál hozzájutni a finomabb falatokhoz.
Úgy vettem észre, hogy a Garfield-féle poénok vagy bejönnek valakinek, vagy nem. Mivel én az utóbbi kategóriába tartozom, legtöbbször csak egy halk "aú"-val kommentáltam a képsorokat és csak ritkán nevettem fel. Miközben olvastam, mindvégig az járt az eszemben, hogy túlságosan hasonlítanak a történetek és a stílusuk nemcsak Garfield-re, hanem a szintén Vad Virágok Könyvműhely által kiadott és általam sokkal jobban imádott Kázmér és Huba-történetekre is. Az élményt pedig határozottan rontották az olyan fordítási nehézségek, mint a "kutyus-csomag" (ami a becsomagolt maradékot jelenti - doggy bag).
A már jól ismert variációk-egy-témára-sztripek viszont ennél a képregénynél egy idő után unalmasnak hatnak. Márpedig egy átlagos, szuperképességekkel nem rendelkező kutya élete nem valami változatos annak ellenére sem, hogy képesek kommunikálni az emberekkel. De aki szerette a lusta macskát, valószínűleg Poncsót is szeretni fogja.
De Wostry Feri tőlem függetlenül kialakult véleménye is hasonló:
Nem vagyok túlságosan oda a comic stripekért, az olyan, 3-4 képkockából álló, rövid, csattanóra kihegyezett kis szösszenetekért, amelyek általában napilapokban jelennek meg (bár mostanában már a neten is rendszeresek). Sokan az összes képregényre azt mondják, irodalmi rágógumi, hát én meg a comic stripeket tekintem képregényműfaji rágóguminak. Rövid az élvezet, felejthető az íz, de míg kitart, legalább édes.
A comicstripeket kötetbe gyűjtve kiadni, ebben van gógyi, tömegesen ezek a rövid böffenetek élvezhetőbbek és könyvformában azt sugallják, van történetem, van tradícióm. Paul Gilligan Blöki bár-ja egy a rengeteg háziállatos strip közül, és túl sok mindenben nem is különbözik a Garfieldektől meg a Kázmér és Hubáktól. Az önfejű, lusta keverékkutya, Poncsó és a gazdája állandó civakodásáról szól, illetve Poncsó kutyahaverjairól, akik azon mesterkednek, hogy a macskákat katapulttal kilövik a napba és/vagy a szemétben turkálnak. Kedves és kellemes, finom humorral átitatott életzizzenések ezek a stripek, de röhögőgörcsöt egyiktől sem fogsz kapni, nagyon ritka, hogy a zsenialitás határát nyaldosó poén adná az alapjukat (ilyen kivétel a könyvben a Cops című tévésorozat sintéres változata).
