Szemérmesen és szemérmetlenül

Duplakritika Ágens Kúrós versek című verseskötetéről, és az abból készült színházi előadásról, az Édes szívem, ribanc vagy!-ról.

Igen kevés elsőkötetes költőnek adatik meg Magyarországon az a (nevezzük így:) marketing, ami Ágensnek: Kúrós versek című kötete megjelenésével szinte egy időben mutatták be – az Őszi Fesztivál keretén belül – a versei alapján készült színpadi előadást a Bárkán. Persze nem is Ágensről lenne szó, ha mindez nem így lenne: meglepő lenne, ha valamely alkotásában megelégedne a művészet egyetlen ágával.

Gyimesi Ágnes, ismert nevén Ágens (Kúrós) verseskötete korántsem az operaénekes-jelenség első írott megnyilvánulása, több publikációja található meg többek közt honlapján is, és megannyi performanszon olvasta már fel különböző gondolatait. Verseit azonban most gyűjtötték össze először, s most adták ki ebben a – és ezen senki sem lepődik meg – provokatív című füzetben.

Senki nem lepődik meg, mondom, mert Ágens provokatív, vagy még inkább felkavaró és felkavaróan egyedi, megnyilvánulásai vagy tetszenek az embernek, vagy nem (igaz, ez utóbbit ritkán és kevesektől hallani), de hogy hatásuk hosszan tartó és nehéz elfelejteni őket, az biztos. És ami hagyomány, az hagyomány – így van ez most is.

A Kúrós versekre, mint címre nem igaz, ami a legtöbb blikkfangos, polgárpukkasztó címre az szokott lenni: tudniillik hogy önmagáért való, hogy nem kapcsolódik a tartalomhoz, egyetlen célja, hogy a potenciális vásárló legalább levegye a könyvesbolt polcáról a könyvet. Nem: a Kúrós versek a kúrásról szól, és annak minden elképzelhető formájáról, melegekről és biszexuálisokról, hármas párokról, nimfománokról, ribancokról és pedofilokról, családtagok erotikus vonzalmáról, megrontásról, hermafroditákról, a totális, leginkább testi szerelemről két nő és egy férfi között, ahol „Pisilni sem hagytál, mindenem kell neked, / guggoltál a combjaim között, / figyelted, hogy csobog, játszottál vele”. S mindeközben sikerül Ágensnek a legfontosabb: a versek versek maradnak, nem lesznek öncélúak, sőt, még polgárpukkasztóak sem. Versek, melyek ráadásul a kötet vége felé haladva egyre jobbak lesznek.

Ágensnél, ahogy legtöbbször, az éppen képviselt művészeti ág leginkább forma, és nem féltétlen stílus. Nincs rím, csak néha van lüktetés vagy ritmus (de olyankor milyen! Talán az egész kötet legszebb „külcsínű” része a következő: „Igazi bombázó voltál, dús mellek, vékony derék, / Vastag száj. mindig kész öl, / és látszott rajtad, hogy kéjjel élsz. / Kéjjel, jajjal, itallal, kalanddal, / [...]”), egyszerűen szabadversek ezek, ahol látszólag nem a formai szabályok, hanem maguk a mondatok határozzák meg a sorhosszúságot vagy a szótagszámot. Ez sokszor jó, a természetesség benyomását kelti, megkönnyíti a szavak és főként a gondolatok befogadását, néha azonban (leginkább az első oldalakon) a versírást még nem eleget gyakorolt, az asztalfióknak író kamasz stílusát idézi.

Maguk a versek pedig úgy szólnak a fent nevezett témákról, hogy csak a legdurvább esetekben (például a Kislány-ciklus egyik versében, a kislányról, a korbácsról és az előbbi testén keletkező véres hurkákról szólóban) nem érezzük mindezt a legtermészetesebbnek. Nem csoda: a lírai én számára mindez a lehető legtermészetesebb. És itt a lényeg, a versek épp ettől jók. Hogy nincs bennük egy csepp szenzációhajhászás, nincs bennük sehol sem valamiféle szándékos tűréshatár-feszegetés, ahol látszana, hogy az író azt élvezi, hogy tabukat döntöget. Pedig ebbe a csapdába nem nehéz beleesni – valami ilyesmire találták ki annak idején a „polgárpukkasztás” igen kétséges hangzású kifejezését. Pedig a tabuk dülöngélnek – csak éppen nem arra figyelünk. A versek hol történetet mesélnek (A Nem emlékszem, hol szedtelek össze című például egy kisregényre elegendőt), hol hangulatot keltenek, a szó jó értelmében költőiek, és csak kevés megy el az ember mellett anélkül, hogy nyomot hagyna. Ezeket feledteti a többi.

 És – mint arra a bevezetőben már utaltam – Ágensről lévén szó, a könyv letételével nem ér véget a Kúrós versek. Ágens állandó alkotótársa, a hasonlóan egyedi stílusú koreográfus, Gergye Krisztián, a Bárka Színház és a Budapesti Őszi Fesztivál jóvoltából ugyanis elkészült az Édes szívem, ribanc vagy! című színházi performansz is a verseskötet alapján (jobb híján performansznak hívom, de közelebbről: mozgásszínház, zene és ének, színielőadás és versmondó est ötvözete. Vagy hagyatkozzunk a színlapra, mely szerint: tárlat).

A néző előzetesen két lehetőséget tud elképzelni: egy előadást, melyhez hangulata, cselekménye vagy egyéb tényező miatt jól illik a Kúrós versek, de akár anélkül vagy más „alapanyaggal” is megállná a helyét (és ez a jobbik variáció); vagy egy előadást, amely mintegy körítésként szolgál a versek mellé, úgy, hogy a szöveg viszi el a hátán a produkciót, s nem lenne nagy minőségi visszaesés a kizárólagos versmondás sem. Legyünk jóindulatúak: az Édes szívem, ribanc vagy!-ot valahová a kettő közé lehet elhelyezni – de sokkal közelebb az utóbbihoz.

Kislány csoszog egy pár hatalmas cipőben, kezében egy fa játékbaba letörött kezével – s ahogy léptek közeledtét hallja, kiugrik a cipő-csónakból, és elszelel. A „tárlat” első képei találóak, aki ismeri a verseket, annak rögvest beugrik az alvó szülei nemi szerveit megvizsgáló, a korbáccsal fenyített és a „bácsit” kielégítő kislány vagy kislányok – az egyszerű jelenetben benne van mindebből egy kicsi. Ám az előadás nem ezen az ösvényen halad tovább – de nem is egy másikon, hanem megannyi más, egymást sokszor nem is keresztező úton. A tucatnyi ötlet között van találó, szellemes és egészen ragyogó, ahogy van sablonos, átgondolatlan és túlságosan egyszerű is.

A leggyakoribb színpadi történés a „sablonos” címkéjű skatulyából kerül elő: egy színészpár (vagy egy hármas) visszafogott mozgás mellett szaval egy-egy verset – ráadásul azzal a vitatható dramaturgi (Vörös Róbert) fogással, mi szerint a vers függő beszédben előadott vagy utalás-szinten megjelenő párbeszédeit a két fél egymásnak felelgetve, valós párbeszédben mondja el. Ez pedig olyasmi, amihez nincs szükség egy Gergye-kaliberű koreográfusra – talán a rendező nélküli színészi improvizáció is épp erre az eredményre vezetne. Nem sokkal jobb a helyzet az egyik leglátványosabb jelenet – Szabó Gábor és Spolarics Andrea párosa (a szó legszorosabb értelmében vett) akrobatamutatványai az állványzaton – mintáját követő mozzanatoknál sem: a nézők nagy része ekkor nyilvánvalóan a mutatványra és Szabó Gábor, vagy az épp az állványokon tornászó színész ügyességére figyel – pedig igen nehéz megtalálni az összekötő kapcsot a cirkuszi elemek és a Kúrós versek között...

A visszafogottabb koreográfia ideges mozdulatai, az ismétlések, a zaklatott mozdulatsorok, a színészek küzdelmei viszont sokszor jól illenek a versekhez, s mindig élvezetesek. Egyformán jól teljesít ugyanis Gergye és a Bárka csapata is, nincs éles határvonal köztük, nem lehet egyértelműen elkülöníteni „a táncost” és „a színészt”. Szorcsik Kriszta, a Bárka színésze már-már főszereplővé lép elő, az ő játéka a legerőteljesebbek, legemlékezetesebbek között van, talán kisugárzásának és a versek, az előadás hangulatának ellentmondása miatt.

Philipp György zeneszerző szereplőként is jelen van a színpadon – fantasztikusan helyettesíti a helyzetet jól átlátó (azaz magát nem ünneplő, csak egyetlen rövid dal erejéig feltűnő, a színpadra csak a meghajlásnál lépő) Ágenst. Vokális teljesítménye Bobby McFerrint idézi, zenéje pedig illő atmoszférát teremt a játékhoz.

Ahogy múlik az idő, az ötletek úgy burjánzanak elő, ahelyett, hogy Gergye egy egységes képet próbálna létrehozni. Nem illik a magát mindaddig komolyan vevő előadáshoz az önironikus áriában előadott vers, s inkább ripacs, mint hangulatba hozó Spolarics Andrea egyik végső, üvöltve elmondott verse. S aztán néha újra visszatérünk az élvezetes részekhez – de a gyakori minőségi váltások igen fárasztóak.

Saját magán belül is váltakozó színvonalú, a versekhez (és a szorgos „18 éven felülieknek!”-figyelmeztetésekhez) képest szemérmes, nem eléggé átgondolt előadás az Édes szívem, ribanc vagy!, melyet minden jó ötlet, eltalált mozzanat és a kiváló színészek ellenére sem lesz nehéz elfelejteni. Többet nyújt nála maga a könyv – s ez a tény megkérdőjelezi az arra épülő előadás létjogosultságát.