A magyar közegészségügyi állapotokról mindenkinek van élménye: az ijesztő, labirintusszerű rendszerben való eligazodáshoz most az egykori szakpolitikus, orvos, jogász Kovácsy Zsombor írt bennfentes történetekkel és jó tanácsokkal tűzdelt kalauzt, ami legalább annyira szórakoztat, mint elborzaszt.
Iránytű a magyar egészségügy labirintusához – szól az alcím, bár a nyomasztóra sikerült, fekete-szürke borító alapján mintha az embereket a nagy sötét semmi nyelné el, ahonnan élve sose kecmeregnek ki. Apró, jelentéktelen, Märklin-figurák vagyunk egy nagy gépezet árnyékában, és legtöbbünk mostani helyzetének tényleg ez a lenyomata. Omló vakolatú épületek, végtelen várólista, hadiállapotokat mutató szobák, tömött borítékok és kizsigerelt nővérek és orvosok, akik között bizonytalanul bóklászik az ember. Noha tárgya indokolja a komorságot, a könyv üzenete és hangvétele minden valóságos és szó szerint húsba vágó probléma ellenére azonban éppen, hogy világosságot akar gyújtani és segíteni abban, hogy kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak.
Kovácsy Zsombor: Beutaló - Iránytű a magyar egészségügy labirintusához
Athenaeum Kiadó, 2018, 215 oldal, 4499 HUF
Kovácsy Zsombor kívül-belül jól ismeri a szép szóval labirintusnak nevezett mutyivilágot, a sok évtizedes, „országos szintű szerencsétlenkedést”: két évig orvosként dolgozott, tizenegy évig a közigazgatásban, köztük szakállamtitkárként és az Egészségbiztosítási Felügyelet elnökeként, emellett jelenleg ügyvédi irodát vezet, így hiteles és hasznos tanácsokat ad az esetleges panaszbejelentéshez, kártérítési ügyekhez.
Szúrta a szemét, hogy nincsenek oldalak, mutatók, összehasonlítások, amelyek megmutatnák a betegnek, mikor, hova tud menni, mire számíthat, milyen hosszú a gyógyulás, és utána például hogyan alakítsa életmódját – mondjuk milyen testtartásban aludjon, hogy ne kössön ki újra a műtőasztalon. Mivel ilyesmi elvétve és elszórva akad csupán, „marad a vélemények keresése a neten, a szomszéd bácsi tapasztalatai és a személyes megérzések”.
„Úgy sodródunk háziorvostól szakrendelőig, sürgősségiről a belre, sebészetről a rehabra, hogy látszólag mindenki szerelt rajtunk valamit, de az egész nem valamilyen egységes folyamatba szerveződött tudatos gyógyítás, hanem egymással csak lazán összefüggő ellátási epizódok egymásutánisága.”
Igaz, hogy „az egészségügy nehezen átlátható, összetett rendszer, de ettől még nem kell, hogy agybénító áhítattal tekintsünk rá” – írja. Az orvosokra meg aztán végképp:
„Az érv, hogy orvosként életeket mentünk, igaz a pékre is, mégsem verik a mellüket a kenyérsütők, hogy nélkülük éhen halnánk.”
Csővel a hasunkban, mosolyogva
A Beutaló nem kézikönyv, nem is egészségpolitikai tanulmány, ami részletesen elemzi a rendszer hibáit és azok megoldási lehetőségeit, hanem példákon és történeteken keresztül igazít el az orvosválasztástól kezdve a várólistákon át a műtéti beleegyezésig és kártérítési perekig.
Feltárja a magánegészségügy hiányosságait, elmagyarázza, mi a különbség a privát és az állami szolgáltatások között, és hogyan folyhat össze a kettő, mit mutatnak a különböző egészségügyi dokumentumok – lázlap, kórlap, zárójelentés és társaik –, milyen biztosítási formák vagy jogérvényesítési lehetőségeink vannak, ha panaszunk lenne.
Akár újdonságként is hathat, hogy a törvény szerint mi mindenről kell a betegnek részletes tájékoztatást kapnia, beleértve a kezelés utáni további ellátásokat és a javasolt életmódot; hogy ha például nem ért egyet a vizsgálat eredményével, a törvény szerint kérheti, hogy egy másik orvos is vizsgálja meg, mindezt ingyen. Kovácsy nem garantálja, hogy ha valaki a könyvet „lobogtatva áll ki az igazáért, akkor minden fal leomlik és rögtön barátságosabb, igazságosabb világ veszi körül a kórteremben”, azonban mindvégig érezhető, hogy – a racionalitás határain belül – betegcentrikus, és a betegek pártján áll.
„Általában rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat meggyógyítani, még ha az orvosok sokszor úgy is tesznek, mintha ehhez nem sok közünk volna” – írja az egyik fejezetnyitó egymondatosban, amikből jópárat a rendelők falára is ki lehetne tűzni. Vagy a beavatkozás előtti jóváhagyás kapcsán azt tanácsolja, hogy mindenképp olvassuk el, amit aláírunk:
„akkor is, ha a nővér már toporog, sóhajtozik, az óráját nézi, kedvesen hozzá szólva kis türelmét kérjük, ha erre kelletlenül, netán gorombán válaszol, mi a hasunkból lógó cső ellenére sem veszítjük el bájos beszédstílusunkat, és jelezzük, hogy feltétlenül el szeretnénk olvasni, hisz az életünkről van szó. A lényeg: könyörgöm, olvassuk el, mit írunk alá, mibe egyezünk bele.”
Annál is inkább, mert a könyv harmadik részében a jogi eljárások, perek folyamatát írja le – a veszteséget, a fájdalmat persze senki nem tudja kompenzálni, a jog nem erről szól – és kitér az orvosi kamara etikai eljárására, a negyedik részben pedig leírja, hogyan értelmezzük az egészségügyről szóló híreket.
Kinek kuglóf, kinek zsemle
Definíciója szerint „a hálapénz olyan, mint a böfögés: tudjuk, hogy nincs teljesen rendben, de ha úgy adódik, ezt találjuk az egyetlen megoldásnak, sőt néha jól is esik”. Meggyőző példával illusztrálja, miért képtelenség annak a képmutató hozzáállásnak a fenntartása, ami ellenzi az alap- és emelt szintű ellátást. Egyszerűen nem mindenki engedheti meg magának ugyanazt: ugyanabban a boltban „valaki olasz karácsonyi mazsolás kuglóffal zsonglőrködik a pénztár előtt, más két nyavalyás zsömlére számolgatja az aprópénzét”. A hálapénz nemcsak megalázó annak is, aki adja, annak is, aki kapja – kivéve a havi többmilliót zsebrevágó orvosbárókat –, és a biztonság, amit rajta vásárolunk, egyáltalán nem garantált. Néha meg egyenesen hülyeség: Kovácsy felidéz egy esetet, amikor gyermekorvosként egy nagymama 500 forinttal akarta megvesztegetni, hogy az unokája nevére írják fel az altatóját. Ha amúgy a nagymama nevére kapja a gyógyszert, megússza 150 forinttal és legálisan, de ezeket az ügyeket jobban szeretjük „okosba” megoldani. Általános a bizalmatlanság, amit úgy próbálunk megoldani, hogy teletömjük az orvos vagy a nővér zsebét, hogy többet foglalkozzon velünk.
„A legtöbb hibát ott követik el az egészségügy szereplői, hogy nem hallgatják meg a beteget. Magyarországon a mindentudás és a mindhatóság kultúrája él: a beteg azt várja az orvostól, hogy biztosat mondjon a kilátásairól, az orvos pedig egyre nagyobb magabiztosságra, főorvosi pozícióra szert téve egy idő után úgy gondolja, hogy ő tévedhetetlen.”
Tény, a magyar egészségügy „nem az előzékenység, az empatikus beszédmód fellegvára”, ahogy az is, hogy gondot okoz az orvosok tömeges elvándorlása, a kórházat pedig csak onnan lehet megismerni, hogy „ki van írva a kapura valamelyik szent neve és omlik a vakolat”.
Az egészségügyet lehetne üzleti alapon működtetni, ahol az alkalmazottak jól meg vannak fizetve, vagyis érdekeltek a hatékonyság fenntartásában. Kovácsy ugyanakkor nem ítélkezik („ha az olvasó édesanyjának élete forog veszélyben, ki ne tömné tele az első random fehérköpenyes zsebét?”), de esélyt sem igen lát a rövidtávú változásra:
„vélhetően még évekig ebben a gusztustalan rendszerben kell lavíroznunk”.
Az alapellátás rendbetételét azonban nehezíti, hogy a társadalom sincs jó bőrben: a nagyemberek szeretik, ha kivételeznek velük, és az előre pofátlankodás, a másik semmibevétele nemcsak a sorban állásra igaz, hanem átvitt értelemben a mindennapokra is. Kovácsy úgy látja, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint a sorszámhúzás, is sokat számít, a rendszer becsületességének érzetét kelti a várakozó betegben, aki amúgy is feszült, szorong, fájdalma van.
Sírunk és nevetünk
Min is tudnánk röhögni, ha a magyar egészségügy nem egy rosszul megírt tragikomédia lenne, ha nem lennének a bőrbútoros, aranyozott falú, EU-s pénzből kicsinosított épületek mellett a rohadók, amik alkalmasak „zombis horrorfilmek forgatására” és az omló vakolatot bámulva lehet azon fantáziálni, hogy a beázásfoltok kit ábrázolnak.
Kovácsy ugyanakkor említ jó példákat is: a gyerekorvost, aki a gipszre vicces jókívánságot rajzol, vagy a zalaegerszegi kórház gyermekosztályát, ahol gyermekorvosok és gyermek orvosok képeit raktak ki (lám, az orvos is volt gyerek), vagy azt, hogy a falak színét a gyerekek véleménye alapján választották ki.
Ami különösen szimpatikus, hogy a szerző magán is tud nevetni. Bevallja, hogy hipochonder, hogy a legkisebb torokgombóc vagy pattanás esetén is teljesen biztos abban, hogy halált okozó betegsége van. Elmeséli, hogy mikor a minisztériumban dolgozott alacsony beosztásban, nem ő kapta a menzán a legjobb falatokat, de ahogy magas beosztásba került, ki akarták rángatni a sorból, nehogy a pórnéppel álljon sorba. Nem merte azt mondani, hogy igazságtalanság előre pofátlankodni, mert hülyének nézik, ha igazságtalanságról prédikál, ezért inkább azt hazudta, hogy még válogat és marad a sorban, mintsem bevallja az igazat.
„Mindjárt megvizsgálom a hasát, csak ne tessék fojtogatni” – szól az egyik fejezetcím, ugyanebben egy alcím: Géza, nekem megremegősödik a kezem, ha magához érek! A könyv stílusában ironikusan hozza a kórházban, rendelőben hallott szóhasználatot, ahol az időseket még tessékelik a nővérek, orvosok, a fiatal orvosnőt pedig kislánynak hívják a (férfi) betegek.
Laza, személyes, élvezetes a stílusa, ami jó, mert már a közegészségügy hallatán is görcsbe rándul a gyomrunk (Kovácsy amúgy imádja a „testes” metaforákat, és meri használni őket), csak olykor támad az az érzésünk, hogy már kicsit sok. Amikor például a kórházi etikettet részletezi, akkor nem értjük, komolyan gondolja-e a Ludas Matyi-s leírást „a tizenhat évesen magát atyaúristennek tartó, hátizsákját nyeglén papucsra hajító” Gerzsonkával, a hisztérikus Eufrozinával és az egész szobát betöltő töltöttkáposzta szagával, mert annyira kilóg a többi – bár könnyeden és érthetően tárgyalt – fajsúlyos téma és történet közül.
Kérem a következőt!
Amikor Henry Marsh angol idegsebész 2014-ben megírta Kezemben az életed című könyvét, az esetleírással vegyített vallomás betekintést adott nemcsak az egyik legizgalmasabb és legmisztifikáltabb tudományterületbe, hanem a brit egészségügyi rendszer működésébe is. Marsh könyvének hihetetlen sikere után lavinaként születtek Nagy-Britanniában a jó és kevésbé jó nővér- és orvosmemoárok: többek között kezdő orvos, háziorvos, palliatív orvos, szívsebész és nővér osztotta meg történetét.
Nálunk ilyen áttörés még nem volt, viszont Kovácsy Zsombor könyve, még ha a sok személyes története ellenére memoárnak egyáltalán nem is nevezhető, új beszédmódot hoz a fehérköpenyes atyaistent játszó orvosok és a kiszolgáltatott, pénzes borítékokat szorongató rokonok világába. Egy helyütt említi, hogyan akadályozzák sok helyen a tapasztalt orvosok a kezdőket, de nem megy bele, mert – mint mondja – olyan mély bugyrait ismerné meg az olvasó a rendszernek, amitől inkább jobb távol maradni. Pedig érdekes lenne, ha valaki friss, őszinte látásmóddal, eredeti módon feltárná ezeknek a bugyroknak a titkait.
A könyv másik újdonsága, hogy Marsh-hoz hasonlóan tisztázza: az orvostudomány nem a bizonyosságról szól, hanem a valószínűség és a kockázat egyensúlyáról. A kórház nem a biztonság világa – bár bizalommal fordulunk az orvosokhoz, akikre az életünket és szeretteink életét bízzuk, de minden operáció kockázattal jár, a gyógyszereknek pedig mellékhatásaik vannak. Ezeknek és a várható haszonnak a mérlegelésével kell döntenie a betegnek, illetve az orvosnak a megfelelő terápiáról, és a gyógyítás sikertelenségéről nem biztos, hogy az orvos tehet, sőt megesik, hogy az orvos jól dönt, és emiatt meghal a beteg – míg ha rosszul döntött volna, akkor túléli. Talán majd a robotok jól csinálják. Ha megérjük.
Szerző: Iván Viktória
