Fotó: Valuska Gábor
Kőhalmi Zoltánt eddig alapvetően humoristaként, a Dumaszínház oszlopos tagjaként ismerhette a közönség, aki pályafutását a Rádiókabaréban kezdte, majd az Esti Showder gegcsapatában folytatta, mielőtt önálló stand-up előadói karrierbe kezdett. Most megírta első, A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit - avagy 101 hulla Dramfjordban című regényét, ami az itthon is töretlenül népszerű skandináv krimik paródiája. A műfaji kliséknek megfelelően, főhőse Bjørnsen felügyelø egy végtelenül kiégett tragikus sorsú nyomozó, akit már csak a titokzatos kéregzúzmószesz és a kávé tart életben. A modern Sherlock-felállást időzően pedig a páratlan páros női tagjaként hű segítőtársa a dramfjordi bűnesetek felderítésében Anadylm, a szekrénybe zárva felnőtt, sápadt arcú árva tinédzser, akit maga a felügyelő mentett meg az elszabadult hóeke támadása elől. Vérnyomok a havon, újabb és újabb kifigurázott elkövetők Kőhalmi Zoltán új könyvében, melyben olvasóként az egyes fejezetek – akárcsak a regény kerettörténete – végén minden eddiginél váratlanabb csavarokra számíthatunk.
Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit - avagy 101 hulla Dramfjordban
Helikon Kiadó, 2019, 273 oldal, 3799 HUF
A humorista, ha belevág a szépirodalomba, kötelező szórakoztató kötetet írnia?
Nem tudom, hogy kötelező-e, de az biztos, hogy meglepné az embereket, ha nem így lenne. Pont az egyik ősi dilemmám volt a könyvvel kapcsolatban, hogy véletlenül a műfaj paródiája helyett tényleg kriminek nézik a polcokon. Ahogy például Litkai Gergely kollégámék A Föld 99 legkevésbé ismert csodája című szép nagy albumát, amiben olyasmik szerepelnek, mint az Ókori nagy márvány hullámvasút. A könyvesboltokban valamiért mindig az ismeretterjesztő-ifjúsági szekcióba kerül. Nem is értem. Egyébként a saját könyvemmel már szerintem így is távolodtam kicsit attól, amit eddig gondoltak rólam, már ez sem a vegytiszta humorista szerep. Ezek után az a legkevesebb, hogy a könyv is vicces legyen.
Bödőcs Tibor két évvel ezelőtt megjelent irodalmi paródiakötete, Az addig se iszik óriási sikert aratott. Kívülről könnyen úgy tűnik, hogy trendet alapítotok és követed a barátodat. Volt benned féltékenység?
Tiborral érdekes játékban vagyunk egymással. Én már évek óta mondogattam, hogy írom ezt a könyvet. Volt, hogy ezért szabadságot is kivettem, de nagyon lassan haladt a projekt. Végül Tibor megírta a saját könyvét, amivel letarolta a piacot. Én egyébként nagyon örülök a sikereinek, kölcsönösen ajánlgatjuk egymást, ha egyikünk valahol nem tud fellépni, de amikor megtudtam, hogy a második könyvét írja, azt mondtam, az nem lehet, hogy én még az elsőt sem fejezem be. Akkor mentem be a kiadóhoz a könyvnek azzal a részével, ami már készen volt. Onnantól már viszonylag felpörögtek az események, és fél év alatt, rám egyáltalán nem jellemző módon, nagyon fegyelmezetten be is fejeztem.
Miért készült a könyv ilyen sokáig? Te is olyan „még egy cigi kávé” típusú halogató vagy, mint a regényed főhőse, Bjørnsen felügyelø?
Igen, de ezzel a könyvvel sokat javultam. A legnagyobb fordulatot valóban az jelentette, amikor bementem a kiadóba, ahol igazi emberekkel találkoztam, akik rögtön határidőkkel jöttek. Utána nem nagyon volt más választásom, mint nekiállni és befejezni. Ha ez nem történik meg, akkor a könyv ma sem állna sehogy. A munkát végül nagyon élveztem, rendkívül szórakoztató volt. A stand-up nagy előnye, ami egyben hátránya is, hogy nem kell „készre” írni a szöveget. Kiállok a színpadra, egy csomó minden ott, menet közben formálódik. A regény ehhez képest teljesen máshogy működik. Évekbe telt mire rájöttem, hogyan kell szépirodalmat írni. Például nem lehet csak fel-alá sétálgatni, és várni, hogy jöjjön az ihlet, és szülje meg a tökéletes mondatot. Ehelyett neki kell ülni, le kell írni a rosszat is, majd folyton javítani és javítani.
Hogyan esett a választás pont a skandináv krimik paródiájára?
Eredetileg egy teljesen más projektet terveztem, az volt a címe, hogy Minden könyv, mert minden olyan műfaj paródiáját bele akartam sűríteni, amit vesznek az emberek. A szakácskönyvtől kezdve a vámpíros regényen át a nácis könyvig. Ha az enyémet megveszed, más könyvre már többé nem lesz szükséged. Végül a skandináv krimi része bizonyult a legérdekesebbnek, ezért ezt bontottam ki.
Elárulod, hogy lehet szakácskönyv paródiát írni?
Az eredeti koncepcióban például, mivel többnyire egy gyűlöletes dolog, szerepelt egy Hogyan ne főzzünk tökfőzeléket? recept. Úgy kezdődött, hogy ne végy fél kiló tököt, semmiképpen ne hámozd meg, fel ne szeleteld stb.
A skandináv krimi paródiája nálad a tisztelet és a szeretet jele, vagy az indulaté, hogy valójában már rém unalmasak és idegesítőek ezek a könyvek?
Haragból sosem lehet humort csinálni, én legalábbis ezt tapasztalatom. Mindenképpen szeretettel vagy legalábbis gyermeki kíváncsisággal kell hozzáállni mindenhez, hogy abból igazán jó, minőségi humor legyen. Előfordult, hogy abból akartam írni, amin előtte jól felhúztam magam, de nem működött. Amúgy mindig is nagy skandináv krimi fogyasztó voltam, mind könyvben, filmben és sorozatban. Például elég sok Jo Nesbø-t olvastam, Stieg Larsson Millennium-trilógiáját is szerettem, tévésorozatban pedig a Híd alapvetés számomra, de a Q ügyosztály dolgaiban is otthon vagyok. Utóbb már tudatosan dolgoztam fel ezeket, miután elhatároztam, hogy befejezem a könyvet. Úgy tudom, mi magyarok nagyon sok krimit nézünk-olvasunk, minden műfajban. Így bőven lehet arra építeni, hogy a klasszikus sablonok benne vannak a magyar tudatban.
Te mit látsz a legtipikusabb sablonnak a skandináv krimikben?
Összességében nem tudom mennyire igaz, de nekem feltűnt, hogy a klasszikus krimikben inkább az egy elvetemültet keresik a sok normális közt, a skandinávban pedig inkább az a kérdés, hogy a sok külön-külön terhelt, perverz őrült közül ezt most épp melyik követte el. A nyomozók sem azért oldják meg az ügyet, mert olyan hihetetlen képességekkel rendelkeznek, vagy mert olyan elhivatottak, hanem mert a nyomozás szerencsétlen életük egyik újabb nehézsége, és rajtuk kívül amúgy sincs más, aki megoldja az ügyet. Ahogy nekem is fontos kiindulópont volt a regényemben a klisék közül, hogy nincs szereplő múltbéli traumák, például hányattatott gyerekkor nélkül. Továbbá csak kiégett nyomozó derítheti ki a rejtélyt és nincs befejezés nyomasztó mellékíz nélkül. A végére mindenkinek valamilyen mértékben vesztesnek kell lennie.
Ezek közül vagy az említetteken túl összességében téged leginkább mi fogott meg a műfajban?
Először igazán a sok áthúzott ø tetszett meg bennük. Tényleg. Ez mondjuk minden krimire igaz, de szerintem elsősorban az a zseniális bennük, hogy sosem lehet tudni olvasás közben, később mi lesz lényeges vagy lényegtelen. Ezért bármi fontos, miközben semmi sem az. Ezért végig feszült figyelemmel olvassák az emberek a szöveget. Ahogy azt is nagyon szeretem, hogy a skandináv krimik nagyon filmszerűek. Jo Nesbø már nem is regényeket ír, szinte forgatókönyveket, annyira nem képekben és jelenetekben képzeli el az egészet. Mivel alapvetően a kabaréjelenetek világából jövök, én is jelenetekben szoktam gondolkodni, ami segített a regényírásban is.
A könyved a skandináv krimi paródiáján belül végül totális, elszabadult őrületté válik. Miközben előtör az eddigi ismeretlen lírai éned is. Versek, hexameterek, hűvösen érzékletes tájleírások. Ezek hogy kerültek a szövegbe?
Nem tudom mennyire tűnik majd fel olvasás közben, de rengeteg kutatómunkát tettem a kötetbe. Az a nap például nagyon megviselt, amikor a Bogyó és Babócákat olvastam és hallgattam. Ebből lett a könyvben Lotte és Kristoffer, a két bogár meséje. Lotte, a fésűscsápú korhadékmoly kislány és Kristoffer, a lapp erdeicsótány fiú. Ahogy ma már mindent tudok a sátánista norvég metál mozgalomról és az ívkemencékről is. Például egy teljes napnyi meló volt, mire megtaláltam azt a sort, ami a munkavédelmi ipari metálon belül arról szól, pontosan hogy is néz ki a salakoló ajtó. Általában úgy tekintek arra, amit csinálok, mintha rejtvényt fejtenék, folyamatosan kihívások elé állítom magam, hogy mit tudok még megugrani. Például érdekes feladatnak tűnt kohász metálos dalszöveget írni a kötetbe, aminek később fontos dramaturgiai szerepe lett a bűntény felderítésében. Amúgy így hangzik a szöveg: „Hatszázhatvanhat fokon / Senkinek sincs irgalom / Ha a salakolóajtón nincs retesz / A halál majd téged is helyretesz”.
Milyen fogadtatásra számítasz? Csak azért, mert eléggé rétegműfaj, amit írtál. A regény a magasirodalom mintájára szerintem a magashumor kategóriája.
Úgy gondolom, hogy nagyrészt rétegműfaj vagyok. Ettől függetlenül hiszem, hogy sokakkal ellentétben nem szabad hülyének nézni a közönséget. Én például a színpadon is beszélek a relativitáselméletről és olyan, teljesen elvont vagy öncélú felvetésekről, amikről könnyen azt mondhatnánk, hogy papíron csak engem érdekel. Ha hitelesen, szórakoztatóan és elég érdekesen van előadva, az ember be tudja rántani a közönséget a saját univerzumába. Sőt, kifejezetten misszióm, hogy olyan témákat találjak, amivel általában nem szokás viccelni.
Erre tudsz konkrét példákat mondani?
Sokat dolgoztam különböző tévéműsorokban, és attól például mindig is falra másztam, hogy a TV-ben megjelenő humor nagyrészt csak a TV-vel foglalkozik, az ott futó műsorok és reklámok paródiájával. Mintha más nem is létezne, csak a celebek és a politikusok cselekedeteiből állna az életünk. Én viszont szeretek ezen kívül minden mással foglalkozni, a hétköznapi dolgokkal, az emberi kapcsolatokkal, az apróságokkal, mindazzal, amiben a közönség magára ismerhet. Simán színpadra viszem a dilemmát, hogy például hogyan alszanak a languszták vagy beszélgetnek-e a fák. Engem ezek tényleg érdekelnek. Nagyon jók a tapasztalataim a közönséggel, szóval ilyen értelemben nem félek a könyv visszhangjától sem. Attól kicsit igen, hogy azt gondolják, nekik is el kellett volna olvasniuk negyven skandináv krimit előzetesen, hogy élvezhessék a könyvemet. Miközben ez egyáltalán nem így van.
Olvasás közben végig remekül szórakoztam, elsősorban a kreatív, posztmodern nyelvi játékokon, ugyanakkor olyan őrületesen nagy mélységeket nem fedeztem fel a szövegben. A könyved időnként olyan, mint egy végtelenített geg-gyűjtemény.
Én nem a világot akarom megváltani. Váltsa meg a világot más. Távolról sem volt célom, hogy megalkossam a korszakalkotó posztmodern remekművet. Minden humorista arra van trenírozva, hogy gyerünk, mondd a poént. Eleinte zavart is, hogy leírtam egy újabb mondatot, amiben megint nem volt vicc. Ugyanakkor ez nem járható út. Vicces az egész attól lesz, ahogy alakul a cselekmény. A poén a mélyebb rétegekbe van kódolva. Pláne, hogy maguk főszereplők sem viccesek. Erre végig kifejezetten figyelnem kellett. Engem az például nagyon tud zavarni egy amerikai vígjátékban, hogy minden szereplő egyben fantasztikus humorista, egy újabb poén minden mondata. De miért ontaná a poénokat egy tizenéves norvég lány, akit egy szekrényben tartanak fogva? Vagy egy depressziós, kiégett, alkoholista nyomozó? Ez ugyanolyan, ahogy a humorista sem nevethet saját magán a színpadon. Halálosan komolyan játszom, és majd a közönség nevet rajtam.
Van olyan közönség, amelyik nem nevet. Ők a fanatikusok, akik jól megkapják a magukét a kötetben. A fanatikus onnan ismerszik meg, hogy nincs humora?
Eleinte volt egy olyan szál a kötetben, hogy a délutáni szakkörökben, például batikoló anyukák közt folyik a nyomozás, de ezt aztán elvetettem. Hát, igen, tényleg nem bírom a fanatikusokat, ha ez a kérdés. A fanatizmus leginkább az önreflexió hiánya, a fanatikusban nem merül föl, hogy az övéhez képes máshogy is lehet gondolkodni. Aki nem tud magán nevetni, annak csak az az indulati humor marad, amiről már beszéltünk. A humor játékossága, hogy mindent lehet más szögből, más perspektívából nézni, hogy mindent ki lehet zökkenteni a helyéről, pont erre nem képes egy fanatikus.
Szerző: Hercsel Adél
