B+
Jean Mattern: Király FürdőFordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető, 2010, 148 oldal, 2290 Ft
Lehet-e egy gyermekkori tragédia árnyékában élni, úgy hogy az soha nem lett a szülők által kibeszélve, feldolgozva? Mit érezhet egy tízéves gyerek, akinek meghal a nővére, és ahelyett, hogy vigaszt, együttérzést, közös bánatot kapna a szüleitől, csak merev hallgatást, zárkózottságot és álságos beletörődést kap? Hogyan lehet ilyen terhelt múlttal együtt élni, felnőni, felnőttként új kapcsolatokat, szerelmeket megélni, családot alapítani, ha a legalapvetőbbet tagadják meg tőlünk, a közös élmény (még ha a legtragikusabb élmény is) megélését? Ezek azok a kérdések, amiket Jean Mattern könyve feltesz, és amikre a főhős, Gabriel kivétel nélkül rosszul válaszol.
A harmincas éveiben járó, műfordítóként dolgozó Gabriel épp akkor hagyja el feleségét, amikor a nő bejelenti neki: gyermeket vár. Szereti Laurát, szeretné a leendő gyermekét is, csak épp nem tudja, hogyan. Nővére halála feldolgozhatatlan teherként nehezedik a vállára, és nem engedi, hogy tovább lépjen, hogy boldog legyen, hogy éljen. A könyv Gabriel vallomása, amit fiának ír, arról, miért hagyta el, miért volt képtelen arra, hogy vele maradjon, hogy otthont, családot, szeretetet adjon neki. Hogy miért fosztotta meg őt épp attól, amitől őt is megfosztották szülei.
Gabriel önigazolást keres, egész története nem más, mint hazug mentegetőzés, egy olyan férfi vallomása, aki képtelen volt megnyílni bárki előtt, nem tudott kapcsolatot teremteni, csak hagyta magát sodródni, hagyta magát, amikor Laura megszerette, amikor egyetlen barátja, Leo elhatározta, hogy a barátja lesz, amikor bárki emberi kapcsolatot akart kialakítani vele. Soha nem tett semmit azért, hogy kapcsolatokat teremtsen, voltaképp teljesen passzív figura, egyetlen aktív cselekvése a menekülés. Szüntelenül menekül, ám sosem valami felé, csak valami elől, és nem is érkezhet máshová, mint az önként vállalt magányba. A szüleit okolja félresiklott életéért, fel sem merül benne, hogy ő is hibázott, csak kósza pillanatokra fogalmazódik meg benne, hogy megossza Laurával a nővére halálának történetét, szüleihez fűződő viszonyát, de soha nem teszi meg, pedig épp ez lenne az egyetlen lehetősége arra, hogy megteremtse azt, amitől gyerekként megfosztották: a meghitt együttlétet, a bánatban is vállalt közösséget. Azzal, hogy élete legfájdalmasabb részét nem osztja meg azzal, akit szeret, ezt a szeretetet is idézőjelbe teszi, mert képtelen bízni benne, és bizalom nélkül nincs szeretet sem.
A nővér halála és annak feldolgozatlansága csak a jéghegy csúcsa, Gabriel családjában az elhallgatás már hagyománnyá vált, a szülők, akik magyar származású, zsidó gyökerű családból származtak, soha nem osztották meg gyermekeikkel őseik identitását, és ez, az eltitkolt, „elrabolt” identitás válik a könyv során szép fokozatosan Gabriel keresésének egyetlen és soha el nem érhető céljává. Megint csak önigazolást keres és talál is magának, és szinte megnyugvásként fogadja, hogy talált valamit, amit egész sikertelen, elcseszett életéért hibáztathat: az identitás hiányát. Magyarországon járva elkezdi keresni dédszülei nyomait, és az új felfedezés, a szülők által megtagadott-elhallgatott zsidó-magyar hagyomány vezeti arra, hogy egy londoni zsinagógában keressen magának új kapaszkodót. Ám itt sem lel semmit, csak újabb hiányokat.
Gabriel képtelen átlépni a saját maga köré húzott falakat, nem ismeri fel a legnagyobb lehetőséget arra, hogy túllépjen a múlton, a családi tragédián, az identitás vélt vagy valós hiányán: a gyermeke születését. Ott van előtte a lehetőség, hogy lezárjon mindent és új lapot nyisson, hogy megteremtse azt az új családot, azt az új hagyományt, azt az új életet, amitől megfosztották, de elmenekül. És hiába mentegeti magát 148 oldalon át, menekülése megbocsáthatatlan, és együttérzés helyett csak dühödt értetlenséget képes kiváltani az olvasóból.
A kommunikációra képtelen Gabriel az írott szavakba, a nyelvekbe, az irodalomba temetkezik, és műfordítói hivatásában találja meg az önkifejezésnek azt az eszközét, amit emberi kapcsolataiban képtelen meglelni, ám épp azt az egy nyelvet nem találja meg, amin ősei történetét megérthetné, és amit fiának továbbadhatna. Szép szimbólum, és fájna is, ha nem tenné rögtön idézőjelbe a szerző azzal, hogy a nyelvzsonglőr Gabriel nem is próbálja megtanulni ősei nyelvét. A nyelv így, konkrét és átvitt értelemben is, csak egy újabb önigazolássá válik, aminek köszönhetően tovább dagonyázhat az önsajnálatban.
Épp ez, a nyelv és a műfordító képtelensége arra, hogy megtanulja ősei nyelvét volt az a momentum, ami meggyőzött arról, hogy a szerző gonosz játékot űz velünk. Miközben olvastam, két benyomás viaskodott bennem. Az egyik, hogy ha Mattern ezt komolyan gondolja, pláne ha önéletrajzi ihletésű a mű (egyébként nem az), akkor orvoshoz kéne fordulnia, a másik, hogy ha ez egy fikció, amit kitalált, aztán ilyen szinten belemászott a főhőse lekébe, akkor mennyire jól csinálta. A könyv tűpontos, nagyon kitalált és vélhetően sokat csiszolt mondatokkal, feszes tempóban, csekély terjedelméhez képest óriási feszültséggel mesél el egy történetet, ami úgy marad velünk, hogy még napok múltán is gondolkodunk, vitatkozunk, dühöngünk miatta.
