Buda ostroma Google Earth-távlatból

RóbertKatalin | 2009. február 16. |

A
Péterfy Gergely: Halál Budán, Kalligram, Pozsony, 2008, 192 o, 2800 Ft

 

Ismerjük a törökök kiűzésének, Buda visszafoglalásának történetét. Évszámok, nevek, csaták, összefüggések – éppen olyan sematikus leegyszerűsítései az eseményeknek, mintha csak gépen szállnánk fölébe, s térkép lenne a táj, az ország, a város. Péterfy Gergely könyve közelebb megy a történelemhez, hogy megmutassa a szöcskét, ökröt, tornyot és néhány, véletlenszerűen kiemelt ember számára a követ, melyre lépett, hogy ne feleljen aznap. A Halál Budán sok elbeszélőjű, sok nézőpontú történet, amely a törökök kiűzésének történelmi pillanata, és a rettenthetetlen harcos, Michele d’Aste báró figurája köré szerveződik. Vagy, talán még egyszerűbben szólva: a halál köré. Szereplői ugyanis, még ha éppen életben maradnak is a könyv utolsó oldaláig, halottak – lélekben, sorsukban, fizikai mivoltukban. Péterfy pedig rajtuk keresztül, az ő szavaik révén vezet bennünket a három egységre bontott történetben egyre közelebb a történelem nagy, naturálisan véres pillanatához, a törökök kiűzéséhez Európából.

Plurima mortis imago” – oly sok arca van a halálnak, mondja az első egység címe. Elbeszélőnk bemutatja nekünk az öregedő, töpörödő, jelentéktelenedő Solari grófot, aki végtelenné nyúlt levélben írja meg Michele anyjának a törökök kiűzésének történetét. Solari, még ha valaha valódi nagyság, magas rangú katona és a híres Michele legjobb barátja volt is, mára senki. Emlékeibe temetkezik, alig mozdul ki szobájából, csak a múltidézés és a bor érdekli – olyan, mintha nem is élne már, így meg sem lepődünk, hogy az alatta lévő szobában lakó, zajos, kiöregedett operaénekesnővel is csak annak halála után tud fizikai kontaktust teremteni. Solari elbeszélésében pedig szinte ezerféleképen halnak meg a bécsiek és a törökök egyaránt: harcban, önkezüktől, menekülve, elbújva, bátran, tűzzel-vízzel, fegyverrel-kötéllel. Péterfy váltogatja Bécs ostromának és utána a törökök üldözésének naturális, csatazajjal teli leírását, és Solari fülledt, unott jelenét, ahol a legizgalmasabb az a kérdés, hogy az alsószomszédot csúcsra juttatja-e aznapi szeretője.

 

Interjú a könyvről Péterfy Gergellyel a literán

Részlet a regényből



Közeledünk a történelemhez, de Péterfy finoman jelzi, hogy az elbeszélő – aki Solari mindennapjairól mesél – ugyancsak távol áll még az igazi tudástól: a Google Earth-ön keres rá a gróf házára, ahol éppen annyit láthat belőle, mint mi Buda ostromából. Maga Solari pedig az idő vasfogától megtépázott emlékeit veti papírra, így gyanakszunk, hogy egy részük csak kitaláció, és még az is felmerül, hogy nem is járt sosem a háborúban.

Ibis redibis nunquam” – elmész, sose térsz vissza. A második fejezet címe egyértelműnek veszi a híres ókori jóslatot: ebbe a háborúba csak belehalni lehet. Vagy még belehalni sem, ahogy a fejezet elbeszélőjének, egy angol fiatalembernek se sikerül…  (De hazatérni akkor sem.) A csatára vágyó tapasztalatlan fiú – aki cirkalmas körmondatokkal szórakoztat minket – éppen az ostrom végére érkezik Bécsbe, hogy aztán hajóra szálljon, és legnagyobb örömére Párkánynál utolérje Michelét. Igazi antihős, aki hamar rájön, hogy retteg a vértől, és a háború „téli szünetében” még egy kis vadászatnak se szívesen vág neki. Alig leplezett homoerotikus vonzalommal rajong Micheléért, és őszinte gyűlölettel figyeli a férfit behálózó Sermiensis Dido Annát. Későbbi, iszonyatos sorsát az elbeszélésébe tökéletes dramaturgiával közbeékelt leírások mutatják meg, amelyben vándor mutatványosok mutogatják pénzért őt, egy emberi roncsot, aki a török háborút élte túl.

Ez a rész azonban kitágul az elsőhöz képest, és angol elbeszélőnké mellett sok más sors is felvillan. Az egyik legizgalmasabb Túróczy György, a parodisztikusan hazafias magyar nemesember, aki elmeséli, hogy családja hogyan egyensúlyozott, árulások során keresztül, a három részre szakadt ország uralkodói között, s közben így magyaráz: „Jézus? Magyar volt! Homérosz? Magyar volt! Mindenki magyar volt és mindenki hűtlen lett a magyarhoz!” (142. o.) Érdekes még Anna, akinek nem csak nevében jelenik meg Dido, az ő szerelme Michele iránt ugyanis az Aeneishez hasonlóan történik, kezdve az összemelegedéstől (vihar elől barlangba menekülve), egészen a férfi áruló távozásakor történő haláláig (máglyát gyújtva a hitvesi ágyból).

Per bella peribis” – a háborúban meghalsz. A harmadik részre nem marad más, mint a jóslat beteljesítése. Péterfy most már egészen közelről mutatja, hogy hogyan futnak egyszerre az apró szálak, amelyekből végül összeáll a történelem nagy vászna. Buda ostromának minden eseménye, akár a városon kívül, akár belül zajlik, a híres zeneszerző, Jean-Baptist Lully útja szeretőjéhez (ez első rész operaénekesnőjéhez), Michele készülődése az utolsó csatára mind-mind egyszerre történik, akár egyetlen mondaton belül is, egy részekre és térre nem tagolt elbeszélésben. Annyira közel kerülünk a pillanat egyes eseményeihez, hogy már nem tudunk egyetlen dologra fókuszálni, és nem látjuk a nagy, valódi értelmét az öldöklésnek – amelyet pedig jól ismertünk a történelemkönyvek révén. Péterfy itt vágja el a történetet, nagyon is durván és hirtelen, anélkül, hogy leírná Michele D’Aste halálát – amelyben egyébként Solari első fejezetbeli szavai, a férfi készülődése és a fejezetcímek miatt nem kételkedhetünk.

Péterfy Gergely regénye tehát úgy közelít rá a történelmi pillanathoz, ahogy a Google Earth nagyíthatta ki már-már átláthatatlan közelségig az idős Solari gróf otthonát. A Halál Budán azonban nem egyszerű történelmi regény. Bravúros stílusgyakorlat, kiválóan összerakott dramaturgiai mű, olyan játékokkal tele, mint a Dido és Aeneas kapcsolat beépítése a törökkori Magyarország világába, s mindez olvasmányos, szórakoztató nyelven. Kissé méltatlan is ehhez a nagyszerű könyvhöz, hogy a szerkesztés oly sok hibát hagyott benne. Egy alaposabb szerkesztői átolvasás biztosan segített volna kiiktatni az ilyen hibákat: „miközben tekintetemet Gemelli Careri nemes arcvonásain nyugodott” (110. o.) vagy „társaik viszont ezzel mit sem törődve a szekérvára támadtak” (119. o.). Így azonban sajnálatosan gyakran kellett ehhez hasonló elgépeléseken bosszankodni olvasás közben, ami, sokat ront egy mégoly nagyszerű könyv élményén is.