.jpg)
C
Rachel Caine: Az üvegház
Agave Könyvek, 2010, 301. o., 2980 Ft
Claire, a 16 éves csodagyerek egy isten háta mögötti porfészek, Morganville egyetemére jár. A campusból rövid úton kiutálják, mivel az üresfejű széplányok közismerten sikítófrászt kapnak az okostóniktól, így a cseppet sem bizalomgerjesztő kisvárosban kénytelen szállás után kilincselni. Hamarosan beköltözhet egy ódon kastélyra emlékeztető komor házba, három fölöttébb furcsa, a serdülőkorból épphogy kinőtt fiatal mellé, akik ráadásul azzal traktálják, hogy a környéket vámpírok szállták meg, ők élet és halál urai, az alacsonyabb rendű emberi faj pedig vagy behódol nekik, vagy csúnya véget ér. Claire eltöpreng, vajon felvegye a kesztyűt, és a túlélési stratégia részeként megkeresse-e a sifrírozott szöveggel íródott titkos könyvet, melyre a vérszívóknak olyannyira fáj a hegyes szemfoga, avagy nyúlcipőt húzzon. Lehet találgatni, hogyan dönt.
„A Twilight-rajongóknak ezt mindenképpen el kell olvasniuk” – virít a könyv borítóján a felirat, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, mnia célközönsége a vámpírmítoszok amúgy is zsúfolt táborát gyarapító regénynek. Ezzel úgy tűnik, hogy a vérszopók, valamint humanoid rokonaik, üzlet- és ellenfeleik tizenéves generációjának sikerült szilárdan megvetniük lábukat az amerikai kontinens szörnytermesztéshez igen kedvező éghajlattal rendelkező földjén. A roppant termékeny szerző, Rachel Caine (hivatalos nevén Roxanne Longstreet Conrad, de több álnéven is publikál) Stephanie Meyerhez hasonlóan szintén vérszívóregények sorozatgyártására rendezkedett be: Az üvegházzal startolt A Morganville-i vámpírok című, isten tudja hányadik résznél tartó szériája.
A tinédzserek ismerős, átélhető hétköznapi nyomorúságát ruházza fel elrongyolódott horrorpanelekkel: küzdelem a feljebb jutásért az irgalom nélkül szerveződő iskolai hierarchiában, kiközösítés, szerepkonfliktusok, versengés a másik nem figyelméért. A rémregény és a romantikus tinédzserrománc műfajának kényszerházasságából ezúttal nem született emlékezetes utód: Caine lelkesen és szelektálatlanul ontja a zsánerkliséket, fittyet hányva arányokra, megfelelő történetszervezésre, vagy a kiókumlált világokban is kötelező és áthághatatlan belső logikára. A stréberségére tűzrőlpattant vagánysággal rácáfoló leányzó főhősnek túl halovány és vérszegény (és nem a vámpírok eredményes ténykedése miatt!), karakter-kidolgozása megrekedt valahol Bella Swan és Hermione Granger között félúton, de talán még rosszabb, hogy határozottan ellenszenves, ami igencsak megnehezíti az olvasói azonosulást. A többieknek még ennyi sem jutott. A sztori egy harminc könyvet a háta mögött tudó szerzőhöz képest meglepően kidolgozatlan: azt talán elvárhatom, hogy a cicomátlan, szerény kislányként jellemzett Claire, aki anyja rúzsát is csak egyszer próbálta ki, pár oldallal később ne sminkkészletének és piperecikkeinek biztonságba helyezésén törje a buksiját.
Ha már szériáknál tartunk: a Sikoly-sorozat egykor üde, mára alaposan megfakult poénja a horrorklisék listázása és szabályba foglalása - mit ne tegyél, ha egy horrorfilmben találod magad! –, majd ezek folyamatos megszegése volt: ezzel az önreflexivitással Az üvegház is flörtölget. A hébe-hóba felvillantott irónia – vagy inkább iróniácska – felfedezéséhez azonban jókora mikroszkóp szükségeltetik, mert még a hősöknél és a sztorinál is gyengécskébb és vértelenebb.
