Első mondat: Azt mondják, réges-régen, amikor még új volt a világ, az éjszakák is fényesen ragyogtak.
A Dobozváros könnyedsége, jól átgondolt stílusa és tempója után kissé meglepett Lakatos István második regénye, az Óraverzum – két okból is (itt lehet beleolvasni). Először is, kissé nehézkesebben indul be, merthogy csaknem a feléig kell várni, hogy túllépjen a cselekmény a nyolcéves, főszereplő kisfiú, Mirkó csínytevéseinek és életkörülményeinek leírásán, és ténylegesen nekiiramodjon. Másodszor pedig, a kedves-bájos illetve gyermeki egyszerűségű, fingós-kakis poénokat eztán felváltják a felrobbanó gőzűrhajók tüzében, a hatalmas szörnyetegek savas gyomárban és egyéb brutális módokon elpatkoló szereplők belsőségeket és vérzivatarokat sem nélkülöző kínhalálai.
Kapcsolódó: Lakatos nyert év gyerekkönyve díjat, tervezett iphone-játékot, bekerült a jubileumi Usagiba, és persze interjúztunk is vele.
És akkor még bele sem mentünk a lépten-nyomon elcsöpögtetett szexuális utalásokba, a főbb karakterek múltjában sötétlő súlyos és gonosz tragédiákba vagy akár abba, hogy kétszáz oldalnyi „a rosseb” és „a mindenit” szintű szitkozódás után hirtelen röpke tíz soron belül elrepül egy „kurva” és egy „kibaszott”.
Egyébként félig-meddig gyerekkönyvről volna szó.
B+
Lakatos István: Óraverzum,
Magvető, 2014, 264 oldal, 2542 Ft
Az említett cselekmény- és hangulatbeli aránytalanságok nagy valószínűség szerint annak köszönhetők, hogy az eredetileg egyetlen regénynek készült sztori túl hosszúra nyúlt, és végül egy háromkötetes könyv lett belőle (ezért a Tisztítótűz alcím), ami azt jelenti, hogy a jelenleg tárgyalt 260 oldallal kb. a felvezetésen vagyunk túl.
Viszont nem fogok az erőszakon, a szexuális felhangokon, a kőkemény családi mizériákon és az egyéb, állítólag nem-gyerekkönyv-kompatibilus elemeken fennakadni. Ezen aggódjanak, kombináljanak, mérlegeljenek a szülők, ha akarnak, én nem tartozom közéjük, meg különben sem hiszem úgy, hogy a gyerekeket óvni kell a világ mindenféle dolgaitól. Szóval leszarom. Ez egy jó könyv, szóljon akár gyerekeknek, akár felnőtteknek, akár fantasy/steampunk (avagy clockpunk) rajongóknak, akár annak… aki egyszerűen csak szívesen vesz a kezébe egy bármilyen jó könyvet.
Az Óraverzum egyébként a címben sugallt világban játszódik, vagyis egy mesterséges naprendszerben, amelynek bolygóit egy rejtélyes gépezet mozgatja egy gigászi tengely körül – Lakatos tudatosan és kreatívan erre a koncepcióra húz fel mindent, ez határozza meg a társadalmi berendezkedést, a politikát, a vallást, a mindennapi életet, és természetesen ebből fakadnak a konfliktusok, a veszélyek, a rejtélyek is.
Mindegyikből van bőven: planetáris katasztrófával fenyegető, meghibásodott bolygómű, bolygófelszín alatt lapuló, monumentális titok, óriásszörnyek világpusztító serege. Amikor a kaland, a hirig igazán beindul, Lakatos tiszta, olvasmányos és érzékletes prózáját olvasva szinte látjuk magunk előtt egy 200 milliós steampunk-blockbuster döbbenetes money shotjainak sorozatát.
Ezek persze nem működnének olyan jól, ha a karakterek háttere nem volna az általuk benépesített világéhoz hasonlóan jól kitalálva, ám a boldogtalan, tehetetlen és inkompetens királytól a masináit bütykölő Szaffi nénin át (jól áll a kezében a lángszóró) a folyamatosan rosszalkodó, de persze rendkívül intelligens és kíváncsi kisfiúig, Mirkóig mindenki érdekes, izgalmas, és ami még jobb (és a jövőre nézve ígéretesebb), változásra, növekvésre képes figura.
Az Óraverzum első része talán nem olyan egységes, mint a Dobozváros volt, viszont vadabb, energikusabb, rágósabb, fajsúlyosabb annál – szomorkás hangulata, felnőttes témái és stílusjegyei, meglepően jól illeszkednek az enyhén archaikus, mesés szövegbe, a kaland iránti lelkes elkötelezettségbe, a fura, szélsőségesen komikus karakterekből áradó humorba és az eleven gyermeki szemszögbe. És mondok valamit erről a sajátos kombinációról: kurva jól esik, amikor látom, hogy egy szerző nem kategóriákban gondolkodik, hanem csak írja, amit úgy érzi, hogy írnia kell.
