Turbuly Lilla recenziója Balla Zsófia kötetéről.
A
Balla Zsófia: A nyár barlangjaKalligram, Pozsony, 2009, 106 oldal, 2000 Ft.
Néhány évvel ezelőtt a Magyar Lettre-nek volt egy, az emigráns léttel foglalkozó száma, abban olvastam Balla Zsófia megrendítő írását, A darázs fészkét, amelyben Kolozsvár és Budapest között ingázó életéről írt. Így a prózájával találkoztam először, nem a költészetével. Most ettől az emléktől volt ismerős A nyár barlangja verseinek világa, hiszen meghatározó élménye ugyanaz a két ország, két város, két élet közöttiség, a folytonos Megérkezés, elutazás –hogy az egyik vers címét idézzem. Szó sincs azonban könnyes-bús nosztalgiáról. A fájdalmas szembenézés kényszeréről, örök kételkedésről annál inkább. Ahogy Az élet két felében írja: „Kik vagyunk életünk eleje nélkül itt?” Mert vannak a szerencsések, akik egyetlen helyen tudják és akarják leélni az életüket. Vannak, akik önszántukból váltanak lakóhelyet, és vannak, akik ilyen-olyan kényszerek hatására. Az utóbbi két csoportba tartozóknak folyamatos ráismerésélményt tartogatnak a Balla-versek, még akkor is, ha nem egyik országból a másikba, hanem Hajmáskérről Kecskemétre vetette őket jó- vagy balsorsuk. Persze jóval nagyobb a súlya és a tétje az emigrációnak akkor, ha érett fejjel, országok között kerül rá sor, mint Balla Zsófia és nemzedéktársai esetében, amikor kétséges, hogy „hogyan és hol tapad meg átültetett sorsunk?”. Az élet két felét amúgy a szerző egy másik emigránsnak, Tamás Gáspár Miklósnak ajánlotta, a versciklus többször visszatérő négy sorában közös gyerekkorukat idézi fel: „Kis barna lány/ négy asztalláb között./ A kis fiú/ körötte körözött.”
A nyitóvers az Időt címet viseli, és ezzel rögtön megnevezi a kötet egyik főszereplőjét is. Egyrészt, mert nem lehet elvitatni tőle visszatekintő, összegző jellegét, másrészt, mert valamiféle manapság nem divatos lassan kiérleltség, lepároltság jellemzi. Hét év telt el Balla Zsófia előző verseskötetének megjelenése óta, ehhez képest harmincnyolc vers került ebbe az újba. Számvetés, Kései lista, Az élet fele – beszédes címek. Kirajzolódik néhány fontos veszteség, a szülők elvesztése és a barátoké (a barátságnak külön ciklust is szentelt Baráti beszéd címmel): „Add vissza régi barátaimat. Ha megváltoztak, tedd, hogy ne szenvedjek ettől.” De ami talán a legjobban jellemzi ezeket az összegző verseket, az a kérdőjelek sora. Nincsenek bennük megtalált igazságok, inkább csak sejtések és kérdések.
Ha valaki az eddigi idézetek alapján azt gondolná, hogy ez egy könnyen megfejthető, egyszerű képekkel dolgozó, direkt költészet, téved. Vannak ilyen sorai, hogy aztán az ezeket követő hol józanul pontos, hol lázasan szürreális képáradat, a részletek gazdagsága sodorja el az olvasót a következő prózaian egyszerű kijelentésig vagy kérdésig. A legjobb példa erre a címadó vers, vagy inkább versciklus, A nyár barlangja. Kézenfekvő értelmezés, ha a nyarat a középső életkor metaforájának tekintjük, és nyilván benne van ez is. A mű azonban jóval rejtélyesebb ennél. Az első versszak jó példa a gazdag, sodró képalkotásra:
„Mire a nyár mélyéből előkerült,
beleakadt egy rókába a lába.
A vidék égett, senyvedt, mint a pálma.
Fűbe fúrná az arcát, forrásba, forró kőbe:
ordítás kígyóhaja csapkod
akár a korbács, hova térjen előle.
Nem akadt senki a patakot bevarrni,
hogy a vihar fenyőkkel szétkapálta.”
Később olyan könnyen lefordítható hasonlatokat olvashatunk, mint hogy „Életem elcseppen, fenyő kérgén a gyanta” vagy „Letudnak, mint egy nagybetegnél tett látogatást”. Ez a kettősség az egész kötetet jellemzi.
Súlyos és komoly költészet Balla Zsófiáé, nem a népszerűbb könnyed, ironikus, játékos fajtából való. (Még ha elvétve találunk ilyen verset is, például A szép fegyverkovácsné sóhaja címűt.) Egyszerre közéleti és nagyon személyes, lassan felfejthető, meglepetésekkel teli költészet. Köztes lét, idő, barátság, hiány, veszteségek, a miértek kutatása – ezek a kulcsszavak csak elindulni segíthetnek Ariadne útján, feltekerni „a vastag vörös gyapjúszálat, mely évek útvesztőiből a kezdetig vezet.”
