C
Thomas Enger: Hegek
Animus Kiadó, 320 oldal, 2012, 2235 Ft.
Unalmas bűnregényt olvasni bosszantó. Kivált, ha a könyv kezdetben ígéretesnek adja ki magát. Olyasféle érzés ez, mint megérkezni egy napsütötte üdülőhelyre, ahol rögvest beborul az ég, villámok csapkodnak feszt és az eső is szakad. Az ember minden reggel reménykedve húzza szét bungalója függönyét: talán ma nem kell végre egész nap a kuckóban kuksolni, ám a monszun végig kitart. Ezek után legalábbis kétséges, visszatér-e az illető az ingerszegény holiday helyszínére.
A skandináv krimiről még
A norvég Thomas Enger Hegek című regénye egy hat kötetesre tervezett széria első darabja (itt lehet beleolvasni). S minthogy afféle mutatvány-példányról, pilot-ról van szó, olvasója joggal keres benne választ arra a kérdésére, miért szeresse/gyűlölje meg a könyvben szereplő protagonistát. Egy karakteres karakter, aki az igazság oldalán áll. Tulajdonképpen több sem kell ennél egy sikeres brand beindításához. Mesterelme? Testépítő? Sármőr? Jöhet! Társadalmon kívüli zseni, lecsúszott szenvedélybeteg netán? Meg van véve! Zseblámpás-revolveres úri fiú, vagy cyberpunk kiborg? Vivát! Előbbiek tetszőleges kombinációja? Ám legyen! Vonzó, vagy épp taszító, titkokkal, trükkökkel teli, humoros, vagy a cinizmus árad belőle. Effélék mind jól jönnek, elvégre mégiscsak az ő társaságában kell átverekednünk magunkat az egyre hízó regényfolyamon. Egy sorozat első bűnkönyve olyan tehát, mint az első randevú. Hogy továbbiak kövessék, el kell bűvölnie az olvasót.
Enger hőse, Henning Juul terhelt fickó. Húga Norvégia igazságügy-minisztere, anyja alkoholista, felesége elvált tőle, újabban pedig egy kollégájával hetyeg. Fájhat. De mind semmiség ahhoz képest, hogy egy tűzvészben elveszítette a kisfiát. Nem csoda, hogy Henningből gyanakvó, önostorozó, saját útját járó, aszketikus, savanyú fickó lett. Egy kívül-belül sebzett újságíró. Sebek borítják annak a fiatal lánynak a testét is, akit halálra kövezve és megcsonkítva találnak meg egy parkban. A nyomok alapján a rendőrség muszlim elkövetőre gyanakszik.
Adott tehát egy brutális gyilkosság, egy érdekesnek tűnő bűnüldöző, továbbá a bevándorló-kérdés, ami az utóbbi időben kétségkívül sláger-téma a skandináv társadalmakban, illetve irodalomban. Megbolondítva mindez a hegek sűrű metaforájával. A hegek a főszereplő megégett arcára, a lelkébe égett bűntudatra, illetve az iszlám kultúra stigmatizálása egyaránt érthetők. A recept tehát jó. Valami mégis hiányzik.
Vagyis inkább valaki, aki a történetet érdekesen tálalja. Enger elbeszélője pedig mintha keresné még hangját, helyét. Néhol modoros, másutt igyekszik ugyan elengedni magát, de ilyenkor meg rendszerint szaftos bumfordiságokkal él. Azt csak-csak megszokjuk – sőt, jó indulattal pimasz fricskaként olvassuk –, hogy a tesztoszterontól kicsattanó nyomozó állandóan a csini és intelligens kollegináról fantáziál, ellenben Henning viselkedésének kiszámíthatatlansága viszont indokolatlan és tartok tőle, hogy szándékolatlan is.
Az elbeszélés amúgy jó iramú. A párhuzamosan futó rendőri és újságírói szál néhány csomópontban összefonódik időnként és egymást támogatva halad. A sztori már-már celluloidra készen, szinte felsnittelve alakul, s az sem véletlen, hogy a regény szívesen használ filmes referenciákat is. Enger ráadásul a flashback-eknek is megágyazott itt-ott. A cselekmény jó ritmusban halad, a stílus viszont meg-megdöccen. Se nem elég szikár, se nem elég könnyed, az irónia pedig borzasztó távol áll tőle. A Coen testvérek például irtó jó filmet készítenének szerintem a Hegekből. Afféle esős-füstös, ásós-kövezős, igazi sötét és groteszk pszichomozit. Olvasás közben viszont végig az volt az érzésem, hogy a regény túl komolyan veszi önmagát, s tán épp ezért marad adós a markáns atmoszférával.
Kibontatlan marad a felvázolt, neurózisokkal teli családmodell, ráadásul Henninget – a forrásával megbuherált mIRC-csatornán csetelő, gugli-oknyomozót – sem ismerjük meg eléggé. Szóval fura fiú ez e Henning. Egyszer süket sündisznó, máskor nyámnyila nyuszi, a legvégén persze kiderül: bölcs bagoly. Egy épphogy útjára bocsátott sorozat esetében persze kötelező titkokat hagyni, mindenesetre kétségtelenül csalódás volt számomra, hogy a kezdetben több felől értelmezhetőnek sejtett hegek-metafora kifejtetlen, vagy legalábbis alig kijátszott marad. A legmélyebb seb, a kisfiú emléke végig kísért, a lezárásból úgy tűnik ráadásul: ennek kibontása rejti magában a folytatást lehetőségét.
A regény néhol lendületes, másutt tesze-tosza. Elsőrangú kézikönyv annak, akit a netes újságírás csínja-bínja érdekel, de hiányzik belőle az elsőrangú krimikre jellemző vibráló kémia. Első randinak csak-csak megteszi, de aki igazi bűnregényt akar, mást vigyen inkább magával a strandra.
