A múlt héten mutatták be A tetovált lány című Stieg Larsson-regényből készült filmadaptációt, ami az első része a híres és világszerte sikeres Millennium-trilógiának. A skandináv krimi az egyik legnépszerűbb műfaj, régóta tart sikere, így rengeteg jó könyvet, szerzőt és nyomozót adott, ezért megnézzük közelebbről.
Gondolnánk, a skandináv országokban, ahol olyannyira ritka a bűnözés, aligha virágozhatna a bűnügyi regény bármiféle változata. A Zúzmarás (Frosbiten) című film óta azonban sejtjük, a szélsőséges fény-sötétség viszonyok között igen sok lehetőség van a borzongás átéléséhez, újraértelmezéséhez.
Szépirodalmuk alapján mindig is úgy tűnt számomra, az álom a skandináv gondolkodás egyik fő helyszíne, és az álmodás olyannyira intenzív élményük, amely mindenhová beszökik.
A 2007-ben megjelent XX. századi Skandináv Dekameron szinte minden darabja valahogy az éjszakába, a sötétségbe, az alvásba, az álomba kapaszkodik és olykor egyenesen az álom formáját, logikáját használja fel története szerkezetének kiépítéséhez. A novelláskötetből Jerker Virdborg Be vagy Villy Sørensen A tigrisek című írása talán a legjobb példa ennek illusztrálására. Persze egy ilyen felsorolásból a Peer Gynt-öt vagy Strindberg regényeit és drámajátékait aligha lehetne kihagyni.
A befelé fordulás drámája, a saját tudatba veszett öntudat őrülete nem véletlenül olyan gyakori témája vagy alaphelyzete a svéd illetve norvég irodalomnak. Természetesen ennek ellenpólusa: a valóság tiszta – vagyis sallangmentes – érzékelése éppígy jelen van irodalmi világukban.
Az álom svédül „dröm”, norvégul draum. Akárcsak a német Traum, vagy az angol dream a görög trauma (τρᾶυμα) szóból származik, ami eredetileg sebet jelentett. A lélek vagy az elme sebének gondolhatták a világ kiforgatott átfestett képeit. Ám ezek a sebek nem csupán sérülések, rajtuk keresztül talán az emberi természet mélyebb rétegeire látni.
A mareritt norvégül rémálmot jelent (v.ö. nightmare). Mare (vagy Mahr) a germán mitológia túlvilági alakja (olykor kobold máskor boszorkány) alvó áldozata mellkasára szökik és meglovagolja, hajszolja a rémképek felé. Talán nevéből származik a gyilkosság és a halál szó is az indogermán nyelvekben. A norvég szó jelentése lényegében: Mare vágtája.
A krimi persze mindezt fel tudja használni. A seb nem csak teljes valójában, vagyis a gyilkosságoknál jelenik meg, motívumára visszavezethető a rejtély feltárásának mechanizmusa is. A mágikus elemek pedig mindig kedvelt elemei voltak a bűnügyi történeteknek.
„Véletlen baleset történt vagy szándékos gyilkosság a világtól elzárt svéd tanyavilágban? A kérdésre csak a regény utolsó oldalain kap választ az olvasó, s addig alaposan megismerheti a feltételezett bűntény valamennyi gyanúsítottját, egy vadásztársaság furcsa jellemű, komor lelkű és zárkózott tagjait, akik éppen szokásos évi jávorszarvas-vadászatukra készülnek. A vadászatot meg is tartják, s a ködös, őszi táj, a sejtelmes mocsárvilág kitűnő terep a bűntény (vagy baleset) elkövetéséhez. A megtöltött, állandóan lövésre készen tartott vadászfegyverek pedig szinte csábítanak, hogy ne szarvasra, hanem emberre lőjenek velük...” – Olvasható Kerstin Ekman Lélekharang című, 1982-ben az Európa könyvkiadónál kiadott regényének hátlapján
Kétségtelenül mestermunka. A szinte már nem is a valóságban, hanem az idegrendszer által létrehozott azt mégis csak körvonalaiban érzékelt hófödte erdős tájban játszódó történetben a krimi izgalmát és a szépirodalom lét-láttató hatásmechanizmusát egyaránt átélhetjük.
Itt az egész valóság maga a rémálom: a magányos lesben állás pillanatai feszítik a kisregény szereplőinek idegeit, mintha a kobold Mare a jávorszarvasok bőre alá bújva csalogatná vadászait az őrület, a bűn világa felé. Ekman táj és emberábrázolása lenyűgöző. Mintha víz alatt tartaná végi olvasóit és szereplőit.
A Skandináv Krimik-sorozatban jelenleg – az Animus kiadó honlapja szerint - tizenkét kötetnyi krimi, detektívregény illetve kémregény jelent meg. Sajnos Kerstin Ekman könyvének különleges hangját egyiknek sem sikerült túlszárnyalnia. Sőt elérnie sem. A Poirot-, Holmes-, Marlowe-féle nyomozó figurák azonban némiképp kárpótolnak.
Nézzünk néhány elemet a könyvekből, felhasználva a fülszövegeket. A svéd Håkan Nesser (uppsalai tanár és regényíró) állandó nyomozója Van Veeteren a kicsit zsémbes és cinikus nyugalmazott főfelügyelő, aki egy képzelt városban Maardamban lakik - talán a túlvilági Mare alakját is kereshetnénk a város nevében – amely az északi városok egyfajta szintézise lehetne. Nyugdíjazása óta Van Veeteren egy kis antikváriumban dolgozik ám néha besegít a rendőrségnek.
A Borkmann-elv című könyvben éppen egy Nyugat-Európai városban nyaral. „Itt leli halálát baltacsapásoktól egy gazdag ingatlanvállalkozó és egy sokat megélt drog dealer.” – olvassuk a könyv hátlapján. A gyilkos szerszám önmagában vérfagyasztó képzettársításokat indíthat el. A tettes megtalálása azonban csak a hideg logika segítségével lehetséges. Ez a kettőség persze minden valamire krimiben alapvetés, a skandináv történetek azonban ez adja a lendületét.
Ugyancsak a sorozatban jelent meg a Gonosz arcai című könyve, mely a túlvilág felé forduló címével hívja fel magára a figyelmet. A sorozat többi kötetében is bőséggel bukkanunk a mágiára, álomszerűségre utaló címekre. Yrsa Sigurdardóttir: Utolsó rítus, Jo Nesbø: Boszorkányszög, Camilla Läckberg: Jéghercegnő című könyve ennek tökéletes példái. Az utolsó rítus kiindulópontja a fülszöveg alapján például a következő: „Harald igazi megszállottja a boszorkányüldözések történetének. Németországból Izlandra megy tanulni, hogy ismereteit elmélyítse. Ám egy reggelen a diákot megcsonkítva, testén különös jelekkel, holtan találják az egyetem egyik szobájában”
Jo Nesbø Boszorkányszög című könyvében, melynek egyik alapmotívuma a víz, pedig éppen a „mareritt” leírását találjuk. Állandó nyomozója, Harry Hole találkozik egy lidérccel: „Félig-meddig nőforma lény, aki az alvó mellkasán lovagol, amíg annak a szorongástól és a félelemtől rémálma nem lesz. […] Aztán a nő is megérkezett és ráült. A zablát a szájába erőltette és megrántotta. Harry feje körbefordult. A nő lehajolt a füléhez, ő pedig hallgatta forró lélegzését. Tűzokádó sárkány. Szótlan, recsegő üzenet a rögzítőn. Combját és csípőjét ostorral csapkodta, és a fájdalom édes volt. Kínzója azt súgta, hogy hamarosan ő lesz az egyetlen nő, akit képes lesz még szeretni, jobb, ha ebbe egyszer és mindenkorra beletörődik. Csak akkor tűnt el, amikor a napsugarak elérték a legfelső tetőcserepeket.”
Arnaldur Indridason Hidegzóna című regénye a fentiekkel szemben viszont inkább kémregény „Egy Reykjavík melletti tó földrengés következtében apadni kezd. A jelenséget vizsgáló tudós egy csontvázra bukkan a mederben, amelynek lábához egy orosz gyártmányú rádiókészüléket erősítettek.” A víz az áthatolhatatlanság, a túlvilág, a múlt szimbólumaként azonban erős szálakkal köti a többi regényhez.
Mindebből talán jól látható, miként ötvözik – vagy miként hasznosítják - a krimi írók a skandináv világképet és a krimik kliséit, hogy egy sajátos atmoszférát teremtsenek. Néhány üdítő kivételen kívül azonban inkább túllőnek a célon, s történeteik inkább dagályossá válnak mintsem hátborzongatóvá.
Felbukkant azonban nem sokkal az ezredforduló után egy svéd regényíró, akiről mindenképpen érdemes még szót ejteni. Stieg Larsson magyarul mostanában megjelenő sorozata (A tetovált lány, A lány, aki a tűzzel játszik, A kártyavár összedől) ugyan nem krimi, inkább a thriller megnevezés illene rá, ám olyan minőséget képvisel, ami egyértelműen kiemeli a kortárs bűnregények közül ezért ebből a válogatásból is kihagyhatatlan.
Larsson az utóbbi hónapok szenzációja Magyarországon. Trilógiájából már három egészestés svéd film készült, s elindultak az amerikai remake munkálatai is. Persze a magyar kiadó a svéd film magyarországi bemutatójához igazította a megjelenést, a siker így borítékolható és ezúttal - különös módon - megérdemelt.
Kevés olyan emlékezetes figurája van ugyanis a bűnregények irodalmának, mint Mikael Blomkvist vagy Lisbeth Salander, jellemrajzuk hibátlan. A trilógia könyvei pedig épp eléggé fordulatosak, logikusak, dinamikusak, sőt az egyes daraboknak társadalmi mondanivalója is van. Könyvei olyannyira erőszakos világról beszélnek, hogy az amerikai délt díszletként használó Karin Slaghter regényeinek északi párjai lehetnének. Ám az erőszak ábrázolása nem öncélú: Stieg Larsson eredetileg újságíró, aki bűnregényeiben is kiáll a gyámoltalanok és elesettek mellett.
Ráadásul a vérfagyasztó történeteket sikerült Larssonnak némi fanyar humorral átitatnia. Hangulata emiatt Dürrenmatt Ígéret című művére emlékeztet. És éppen ezért rendkívül bosszantó, hogy igen sokszor pongyola, közhelyes, végiggondolatlan, sőt rosszul megírt mondatokra bukkanunk, amelyek meg-megtörik az olvasás lendületét. Ezek nélkül olyan világ szívná magába az olvasót, amely, ha nem is az álom formáira épül, de mégis benne van a skandináv krimik fojtottsággal kevert tisztasága, a sebzett öntudat őrülete.
