Jean Mattern, Tejjel-mézzelMagvető, 132 oldal, 2012.
Mi tette a Tarzant alakító Johnny Weissmüllert többszörös olimpiai bajnok úszóvá, majd pedig az 30-as évek mozicsillagává? Megtudhatjuk Jean Mattern lazaszövésű családtörténeti trilógiájának második részéből. Az életben elért sikerekhez ugyanis nem elég a világon a leggyorsabban úszni vagy utánozhatatlan ordítással hívni a vadakat.
A szerző a francia könyvszakma jól ismert alakja, a legendás Gallimard kiadó külföldi szerzők műveit megjelentető sorozatának szerkesztője, aki 2008-ban, negyvenévesen maga is írni kezdett, és azóta három regényt publikált – egy önéletrajzi elemekből szőtt családtörténet három darabját. A Magvető gondozásában néhány hónappal ezelőtt megjelent Tejjel-mézzel a trilógia második része, mely kronológiailag visszanyúlik az időben, és a Király fürdőből már ismert Gabriel apjának élettörténetét beszéli el.
Nietzschétől tudjuk, hogy „aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton – mint a győzelem istennője – szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja tudni, mi a boldogság, s ami még rosszabb, sosem fog olyasmit cselekedni, ami másokat tesz boldoggá.” Vannak emberek, akiknek csupán egy-két esemény határozza meg az életét, a fennmaradó ötven-hatvan évet pedig eltöltik valahogy, de a belső mozivásznon mindig annak a néhány eseménynek és szereplőnek a képe pereg. Közben valahol alul, egy vékony hírsávban fut az élet: családot alapítanak, majd a gyerekeikből felnőttek lesznek, és nekik is gyerekeik születnek, végül eljön a halál, és az emlékezők feledésbe merülnek. A Tejjel-mézzel névtelenségbe vesző narrátora a halál közeledtével idézi fel életét, a beteljesítetlen ígéretek történetét – egy haldokló apa vallomása a fiának, egy ember emlékezése, aki kamaszkorától fogva elfelejtett élni.
A Temesvárról származó fiút az 1944-es események szakítják el otthonától, családjától, majd egy sorsszerű döntés révén a náci Németország felé húzó gyermekkori barátjától is.
Franciaországban telepedik le, ahol később megismerkedik egy ragyogó magyar lánnyal, aki az 1956-os forradalmat leverő szovjetek elől menekül Párizsba. A férfival ellentétben Zsuzsanna ösztönös mohósággal akarja felejteni nyelvét, nevét, egykori otthonát, és vissza nem tekintve keresi egy új élet ígéretét. Susanne-ra változtatja nevét, nem szólal meg többé magyarul, és várja, hogy férje elvezesse családját a tejjel-mézzel folyó országba.
A cselekmény mozaikszerűen bontakozik ki a mélabús vallomás során, itt-ott felvillan egy képben, miközben a történelem kíméletlenül robog végig az elbeszélésen, arra kényszerítve a főhőst, hogy élete széljegyzetté zsugorodjék egy történelemkönyv lapjain.
Sok kidolgozatlanság van a regényben, és nagy kár, hogy a címben megjelenő bibliai utalás állandó jelenlétével megfojtja a szöveget. Nem könnyű eldönteni, hogy egy erőtlen írásról vagy egy erőtlen férfi történetéről van-e szó. A pozitív franciaországi fogadtatás feltehetően inkább a szerző könyvszakmában eltöltött komoly szerkesztői pályájának tudható be, mintsem a regény érdemeinek. Az augusztusi magyar kiadás óta nem voltak komolyabb szakmai visszhangok, az irodalmi blogok is inkább néhány személyes benyomás szintjén említik.
Jellemző, hogy elég eltérőek ezek az olvasatok, mintha nem is ugyanarról a könyvről lenne szó. A szöveg legerősebb pillére kétségkívül a Johnny Weissmüller-sztori és az abból kibontakozó gondolat, amely a főhős életének ellenpontjává válik. A szintén Temesvárról származó úszó ugyanis azt állította magáról, hogy Amerikában született, mert csakis így kerülhetett be az olimpiai válogatottba. Szóval – mondja ki a regény a végső igazságot – az életben tökösnek kell lenni, és nem szabad megrettenni egy kis hazugságtól ahhoz, hogy magunk mögé rendelve a múltat nyakon tudjuk csípni az életet.
Szerző: -haramia-
