Ha eddig szeretted a Kázmér és Hubát, mostantól imádni fogod. Ha eddig nem ismerted (bár ilyen aligha van, itt-ott biztos mindenki találkozott már legalább egy-két párkockással), a nemrég megjelent Jubileumi válogatás tökéletes alkalmat nyújt életed e kirívó szarvashibájának orvoslására. Ez a kötet felfogható egyfajta „best of”-nak is, bár nem annyira olvasói, mint inkább alkotói szempontból – és persze több, mint egyszerű válogatás.
Bill Watterson összegyűjtött a kerek 10 éven át írt és rajzolt Kázmér és Huba comic stripekből (eredetileg napilapokban megjelenő képregénycsíkok, ld. még: Gafrield), egy kötetre való olyat, ami valamiért fontos volt – akár a témája, akár a sorozat fejlődése, akár a megalkotásával kapcsolatos nehézségek, akár valamilyen számára személyes szempont okán. És persze ki is fejti ezeket a szempontokat.
Watterson több oldalas bevezetőben elmélkedik a sorozat kezdetéről, az amerikai újság- és comic strip piac akkori helyzetéről, a művészi szabadságról, a kompromisszumokról, és saját (jogos) alkotó makacsságának összetűzéseiről az üzleti érdekekkel. Rendkívül érdekes olvasmány, ami nemcsak a képregénypiac kulisszatitkaiba enged bepillantást, hanem a szerző lelkivilágába, morális és alkotói integritásába, amelyek ismeretében talán maguk a stripek is gazdagodnak egy réteggel a befogadó számára.
A bevezetés (illetve a karakterek bemutatása) után jönnek a kiválogatott stripek, amiket Watterson szerkesztői-kritikai kommentekkel lát el. Olykor hosszú sorokkal, olykor csak egy félmondattal, a már említett témák mellett ki-kitérve Huba valóságosságára (plüssállat, képzelet szüleménye, vagy egyszerűen csak írói eszköz), illetve az olvasói reakciókra is, amik közt nem egyszer voltak felháborodottak, pl. a halál ábrázolása, vagy a családi konfliktusokkal kapcsolatos őszinteség miatt (márpedig akkoriban, vagyis 1985-től 1995-ig az ilyesmi nem volt bevett dolog, főleg az újságok képregényes hasábjain).
A stripek maguk a Kázmér és Huba összes létező aspektusát prezentálják, a barátok közti konfliktusoktól a szülőkkel való összezördülésekig, a karakterfantazmagóriáktól (Piff kapitány, LeNem Kopó) a legkisebb (sőt, a tévedésnek bizonyult, és végül elhagyott) mellékszereplőkig, a már-már banálisan egyszerű poénoktól a melankolikus és szívmelengető szekvenciákon át a maró gúnyú és elgondolkodtató képsorokig.
Volt miből válogatni (egyébként egyetlen kötet van, ami még nem jelent meg itthon, azt a kiadó várhatóan ősszel hozza ki – akkor majd írunk bővebben az egészről). A XVI. századi, az eleve elrendeltség tanát hirdetett teológusról és a XVII. századi, az emberiségről nem valami hízelgő véleménnyel bírt filozófusról mintázott karakterek (Kázmér, eredetiben Calvin: John Calvin, és Huba, eredetiben Hobbes: Thomas Hobbes), és társaik, a maguk sajátosan komikus, bájos és mélységesen őszinte módján reflektálnak mindenre, ami emberrel, környezettel, társadalommal, művészettel, a világgal, az élettel kapcsolatos. Mert ha te mondasz egy témát, én mondok egy frappáns Kázmér és Huba képsort, ami arra a témára egy tökéletes kommentár. Mert ennyire jó. Mert ennyire művészet.