Kortárs drámaírónak lenni nemcsak most, hanem régen se volt könnyű: Katona pályázatra írt darabja különösebb visszhang nélkül jelent meg 1820-ban, a szerző halála után lehetett csak bemutatni, mert a cenzor nem engedélyezte, vagyis provokatív, érzékeny darabról van szó. Ezt fontos tudni, mert kétszáz évvel később nem teljesen máshol húzzuk meg a provokáció határát. Először Kassán játszották, majd jópár évvel később a forradalom tette igazán fontossá a darabot, hiszen a március 15-én bemutatott előadás félbeszakadt, három nappal később ment le a teljes előadás a Pesti Színházban. Meglepő, de a Katona József Színház még nem vitte színre eddig a Bánk bánt.
Nem könnyű darab, se a szövege, se a dramaturgiája nem kedvez annak, hogy egy nemzeti klasszikus tényleg folyamatosan játékban legyen. Nagyon sok réteg tapadt a drámára, amit Tarnóczi Jakab és csapata addig smirglizett, hogy végül ezek a rétegek eltűntek - de az erdeti szöveg megmaradt. És ez nagyon jót tett az előadásnak, mert a nemzeti narratíva továbbírásánál fontosabb, hogy maga a darab működjön, ettől marad élő a hagyomány.
A nézők ültetésekor a korábban említet zene szól, a színpadon csoportkép. Már a nyitókép festményszerű, mintha az egész előadást kifejezetten képekből rakták volna össze (ez is megerősíti, hogy a Bánk bán ugyan klasszikus, de inkább múzeumban lenne a helye, nem újra és újra elővenni), izgalmas játék, ahogy a színpadon mozognak a szereplők, beállnak egy-egy németalföldi vagy romantika korabeli mű kompozíciójába, és még a piétát is megidézik. Nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy a saját világunkat is közvetített képeken keresztül ismerjük meg, az Instagram nemcsak filtereket jelent, de olyan képben történő gondolkozást, ami megszervezi az életünket: nem az a fontos, mit látunk, hanem hogyan mutatjuk meg.
Erős atmoszférateremtés jellemzi az előadás első felét, ami olyan bátran dolgozik a zenével és a hanghatásokkal (Hunyadi Máté, Bencsik Levente), hogy Christopher Nolan Tenet című filmjét idézte meg, pedig a Bánk bánt már tavasszal bemutatták, míg utóbbit csak a nyáron. Az egy éjszaka történéseit elmesélő előadáshoz nagyon passzol ez a zene, lüktetést ad, beszippant, de közben sokszor elidegenít, mint egy normális technobuli.
A nagy vadászjelenetben magyaroskodó bajuszban, gumicsizmában, zöld esőköpenyben jönnek be a színészek puskával a kezükben, majd sörre váltanak.
A szereplők vadászkosztümökben jelennek meg: a II. Endrét alakító Elek Ferenc az óriási bundájában, fehér tornacipőjében és Gucci-szerű melegítőjében például olyan, mintha Wes Anderson rendezne rapklipet a 90-es években a nyugati parton, a Gertrudist alakító Szirtes Ági kinézete és jelenléte egyértelművé teszi, hogy bármelyik Crown-évadban helye lenne, a Bánkot alakító Bányai Kelemen Barna vállán egy lenyúzott állat szőre, tekintetében a hatalom és az önbizalom kétségekkel teli.
A király harcba indul, szeretete és bizalma jeléül Gertrudist ülteti a trónra (egy szék, aminek jelentése többször változik), de azt már megtanultuk, hogy hivatalosan viszont Bánknak kell irányítania az országot. A királynő és Bánk gyilkosságba torkolló konfliktusa elindul: alapvetően nem politikai vagy hatalmi konfliktusról, hanem érzelmi harcról, féltékenységről szól a darab.
Kálmán Eszter díszlete és jelmeze átírja a darabot, mert közelebb hozza kortárs világunkhoz (ld. Lázár János, Semjén Zsolt vagy Kovács Zoltán vadászkultúrából merítő öltözködési stílusát), és egyben el is emeli attól. A vadászkastély trófeákkal megpakolt, ékalakú díszlete, a ruhák és a sok helyen megjelenő vadászpuskák azt erősítik, hogy a Bánk bán című darab nem a hatalom köré szerveződő királydráma szeretne lenni, hanem vérrel írt harc az utódlásért, vagyis vadászat: egymásra. (A remek Utódlás című sorozat egy vadászatról szóló epizódját konkrétan felelevenítette nekem az összhatás.)
Tarnóczi és a dramaturg, Varga Zsófia érezhetően szételemezte az eredeti szöveget, amelyben jó ritmusokat, finom humorelemeket találtak. A rendező tehát legyen jó olvasó, és akkor jó lesz a darab is. Tarnóczi nem a Nagy Nemzeti Kérdésekre helyezi a hangsúlyt, sem az aktuálpolitikai ziccerekre, hanem a karakterekre, akiknek személyes motivációik és problémáik vannak, és amelyek általában más karakterek motivációival és problémáival ütköznek. Bányai Kelemen Barna olyan Bánkot hoz, aki színpadi jelenlétében egyszerre tűnik nagyúrnak és érzékeny, kérdésekkel küzdő férfinak, aki féltékeny, menekülne a közügyektől, és akit Bezerédi Zoltán overallos Tiborca úgy tesz helyre, hogy Bánk egy pillanatra sem figyel rá, párhuzamosan beszél. Ez az ún. valóság, amikor a hatalom a saját, önös problémáival elfoglalva meg sem akarja hallani a népet. Pálos Hanna Melindája kiszolgáltatott, Kovács Lehel Biberachja elemző, Dankó István Peturja gyűlölködő, de önironikus.
A Bánk bán soha nem volt a kedvenc szövegem, de ez az előadás izgalmas, játékos, ráadásul az eléggé papírízű Katona-karaktereket megtölti élettel, fájdalommal, dühvel, számítással, érzelemmel, féltékenységgel. Ezt az előadást nem azért érdemes megnézni, mert a kötelező hosszas elolvasása helyett 110 percben megérthetjük a lényeget, hanem azért, mert nagyon jó színházi előadás.
------------------------------
Rendezte: Tarnóczi Jakab
Díszlet, jelmez: Kámán Eszter
Dramaturg: Varga Zsófia
Zene: Hunyadi Máté, Bencsik Levente
Szereplők: Elek Ferenc, Szirtes Ági, Fehér Balázs Benő, Bányai Kelemen Barna, Pálos Hanna, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Dankó István, Rujder Vivien, Kovács Lehel, Bezerédi Zoltán
