Florian Illies: 1913, fordította: Fodor Zsuzsa

Park Kiadó, 2014, 304 oldal, 2800 HUF

Vihar előtti csend - század eleji utcakép Berlinből (kép forrása)

Száz éve tört ki a nagy háború (melyet elég gyorsan követett a második is, de akkor ezt még nem nagyon sejtette senki), ráfordultunk tehát a centenáriumi évre – és ezért is elég fura, hogy ennek milyen kevés látható nyoma van a hazai könyvkínálatban. Miközben német nyelvterületen könyékig túr az olvasó az első világháborús könyvekben, itthon nagyítóval kell keresni az erről szóló tény- és szépirodalmat.

Valamelyest javít az összképen a német (ugye?) Florian Illies kötete, az 1913. Holott a tárgyalt évben még nem dörrentek a fegyverek, Ferenc Ferdinánd is vígan utazgatott a Monarchia területén, a felszín alatt béke volt és nyugalom, és a közírók arról győzködték egymást, hogy az „örökké fenyegető nagy európai háborúra sosem kerül sor”, meg különben is, üzletileg nem kifizetődő háborút indítani.

Utóbbi gondolatsor determinálja Illies egész kötetét. Mert hiába uralkodik vihar előtti csend az egész kontinensen, és tudjuk mi, hogy alig egy év múlva lángba borul szinte valamennyi ország, az utókor okoskodása ez esetben mit sem ér. Illies ugyanis egy évre megállítja az időt, és ahelyett, hogy kontextusba helyezné az eseményeket, egy-egy pillanatfelvételen mutatja meg, milyen is volt és lehetett az élet egy évvel az első világháborút kitörését megelőzően.

• A Mona Lisának még mindig bottal ütik a nyomát. „Pablo Picassót kihallgatja a párizsi rendőrség, de alibije van, hazaengedik.”
• Levél Kafkának: „Franz Werfel úr sokat mesélt nekem az Ön új novellájáról – a címe A poloska? –, úgyhogy szívesen elolvasnám. Elküldené nekem?”
• „Salten egyébként nem más, mint Felix Salten, a 20. század eleji Bécsnek ez a csodálatos, ragyogó, kétarcú tehetsége, aki megírta a Bambit és minden bizonnyal – Josefine Mutzenbacher álnéven – az Egy bécsi kurva emlékeit, ezt a – még az erotika dolgában ugyancsak élenjáró Bécsben is – kihívóan pornográfnak számító művet, bécsi dialektusban.”
• Hesse boldogtalan házasságban vergődik (amit azután ki is ír magából), Mahler özvegye Kokoschkával folytat botrányos viszonyt, Arnold Schönberget nyilvánosan felpofozzák.
• Adolf Hitler a bécsi férfiszálláson akvarelleket fest a Stephansdomról.
• Bécsben agyonlövi magát Redl ezredes.
• Charlie Chaplin aláírja első filmes szerződését.
• Proust saját költségén megjelenteti Az eltűnt idő nyomában első kötetét.
• Thomas Mann fontosnak tartja tisztázni, hogy nem a Varázslóinast, és nem a Bűvészinast írja, új regényének címe A varázshegy lesz.

1913 azonban másról is nevezetesen. Például ebben az évben szintetizálták először az ecstasyt, ekkor nyitotta meg kapuit az első Aldi-áruház, megalapították a Pradát, és a detroiti Ford-gyárban üzembe helyezték az első futószalagot.

Florian Illies erőteljesen épít a nosztalgiára, és a kötetet áthatja a háború kitörése előtti utolsó békeév iránti sóvárgás. Fókuszának középpontjában az akkori művészeti-kulturális élet négy kulcsvárosa, Berlin, Párizs, München és Bécs áll. De ezekben a városokban futnak össze mindazok is, akiknek nevétől (Hitler, Sztálin, Tito, stb.) néhány év vagy évtized múlva hangos és vérgőzös lesz egész Európa. 

Az általa felskiccelt szereplők jobbára (de nem kizárólag) a németajkú kultúrkörhöz tartoznak, ami nem meglepő annak fényében, hogy a szerző által a legfontosabbnak ítélt művek (ezek listája a kötet végén nyolc egész oldalt tesz ki) is főként hozzájuk kötődnek.

Hősei meglepően gondtalanok, keveseket izgat egy majdani háború lehetősége. Illies nem akar utólag okoskodni, és emiatt nem ítéli el és meg őket. Helyette pszichéjük piszkos kis zugaira koncentrál: könyvének szereplői (a tudományos élet megingathatatlan nagyjai, az irodalmi kánon megkérdőjelezhetetlen óriásai) gyakran pitiáner vagy éppen sajnálatra méltó kis alakokként tűnnek fel nála. Kafka például annyira retteg attól, hogy szerelme igent mond a lánykérésre, hogy levelében szinte lebeszéli a nőt arról, hogy hozzá menjen. Freud fogai a Junggal való találkozástól vacognak, Thomas Mann hiúsága pedig nem ismer határokat.

A kor szupersztárjainak bemutatása ebből a szempontból hasonlít arra, ahogy Nyáry Krisztán vette sorra a magyar irodalom szerelmeseit. Illies azonban sokkal nagyobbat merít, igaz, egyes bejegyzései gyakran nem hosszabbak egy Facebook-posztnál. Különösebb mélységekbe nem igyekszik, így tulajdonképpen jó értelemben vett irodalmi-művészeti bulvár az, amit a Die Zeit egykori újságírója összehozott az 1913-ban. Ha valami igazán hiányzik, akkor az az, hogy az akkor még Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Budapestről, meg úgy általában az egész magyar kulturális életről, ebben az összefüggésben tudomást sem vett.