Első mondat: A repülőteret befedte a hó.
Könnyen lehet, hogy a Tükrök háborúja le Carré leginkább depresszív regénye – ez pedig nem kis szó egy olyan írótól, akinek már legsikeresebb, harmadik műve, a Kém, aki bejött a hidegről is végtelenül illúziómentes és tragikus volt. De Alec Leames legalább erős, talpraesett férfi volt, tudta, hogy mit miért tesz, hogy miért harcol, és amikor elárulták, átverték, még mindig megadatott neki az erkölcsi fölény tudata, hiába nem ment vele semmire. Az 1965-ös (és Magyarországon csak most megjelent) Tükrök háborúja hőseinek, elnézést, szerencsétlenjeinek nem adatik meg semmi. De tényleg semmi.
John le Carré: Tükrök háborúja
Agave Könyvek, 272 oldal, 2014, 2618 FtB
A brit titkosszolgálat egykor dicsőséges, a második világháború vége óta azonban a Körönd javára félredobott és leépített, katonai műveletekkel foglalkozó intézménye, a Részleg hosszú idő után újra magánvak való feladatot talál. Úgy tűnik, a szovjetek atomrakétékat telepítenek a német határ közelébe – akár a kubai válság is megismétlődhet. Miután egy ügynökük tisztázatlan körülmények közt odaveszik az állítólagos bizonyíték megszerzése közben, a potens erőforrások nélküli Részleg előkaparja egy régi, évek óta inaktív katonáját, hogy szivárogjon be keletre, és derítse ki az igazságot.
A Tükrök háborúja lényegében egy tragikomédia – le Carré könyveit általában úgy lövik be, mint a James Bond-történetek antitéziseit, minthogy a romantikus, egzotikus kalandok helyett a kémkedés bürokratikus rögvalóságát ábrázolják. Ez viszont már inkább olyan, mint egy alattomos, lehangoló Bond-paródia. Ritkán vicces, viszont egyfolytában szánalmat, hitetlenkedést és nyomorúságot korbácsol fel az olvasóban.
Mert a Részleg egy vicc. Olyan, mint egy rég használaton kívüli, lebontásra váró, avítt, omladozó épület, amit már rég megfosztottak minden értékes tartozékától, és csak piás hajléktalanok járnak bele néha. Nem melegedni, és száraznak maradni, mert ahhoz túl hideg és lyukas – hanem hányni.
A titkosügynökségek csendes belháborúiban kibelezett Részleg dolgozói nyomott és nyomasztó, szerencsétlen és alig életképes, többségükben öreg, besavanyodott és kicsinyes csinovnyikok, akik szánalmas erőlködéssel kapaszkodnak az illúzióba, hogy munkájuknak, egyáltalán létezésüknek még van bármiféle értelme. Amikor eljut hozzájuk az információ a szovjet rakéták potenciális helyéről, azt hiszik, 1945 után most először végre ismét felvehetik az anno elejtette (illetve a kezükből kivert) fonalat. Olyanok, mint a kisfiúk, akik játékpisztolyokkal játszanak háborúsdit – csakhogy ezek a nyomorultak igazi (hideg)háborúba készülnek lépni. A következmények könnyen megjósolhatók.
Az autókereskedési bizniszéből előrángatott egykori rádiós elnyújtott újrakiképzése frenetikusan vicces lehetne, ha nem volna beágyazva a hidegháború szabályainak realitásába és az egész Részleget masszívan belengő dögszagba – maga a fináléként szolgáló keleti akció is ehhez hasonló jellegű. Kár, hogy le Carré az utolsó oldalakon enged a tragédia csábításának, és a szatírát többé-kevésbé hátrahagyva komoly érzelmi reakciót igyekszik kicsikarni az olvasóból, akit viszont addigra már rég nem érdekel őszintén a karakterek sorsa. Az ügynök, az ember elárulásának itt 250 oldalnyi letargikus röhejesség után messze nincs akkor súlya, mint a szerző egyéb műveiben.
Sajátos hangvételével azonban a Tükrök háborúja így is a le Carré életmű egy legitim, megkerülhetetlen darabja. A szerző ugye maga is végzett hírszerzői munkát az ’50-es évek elején, így aztán borítékolható, hogy tudja, miről beszél a könyveiben. De ha anno tényleg olyan emberek vigyázták volna a Nyugat biztonságát, mint a Részleg íróasztalhuszárjai, akkor most valószínűleg egy nagyon más világban élnénk.
