A hatalommal felruházottak könnyedén vetnek tűzre tárgyakat, vagy akár más embereket, ha azok nem kompatibilisek a világ ideális működéséről vallott elképzeléseikkel. Bizonyos kultúrákban virágzott az özvegyégetés, a nácik tűzben pusztították a nekik nem tetsző könyveket, az inkvizítorok lelkifurdalás nélkül hajigálták máglyára az eretnekeket. Jeanne d’Arc-ot, az orléans-i szüzet is a máglya lángjai emésztették fel 1431-ben, miután harcos személye túl kényelmetlenné vált. Vagy máshogy történt?
Manda Scott regénye nagy hírverést kapott, a szerző ügyesen lovagolta meg az iszlám terrortól való kollektív félelmet, és célozta meg a konspirációs teóriákra fogékony nép lelkét. Tényleg nehéz olyan témát találni manapság, amire a közönség ennyire harapna. A kérdés már csak az volt, kriminek milyen lesz a Tisztítótűz: lesz-e új Dan Brown Scottból.
Manda Scott: Tisztítótűz - A Jeanne d'Arc-titok
Fordította: Ballai Mária, Agave, 528 oldal, 3980 ft
A párhuzamos szerkesztésmód logikus választás egy több történetet egyszerre kínáló regény esetében: a Tisztítótűz cselekményének fele a 15. századba helyeztetett, a másik pedig a 21. századba. A múltban igazi kémjátszma zajlik, melynek fő célpontja Jeanne d’Arc, a Szűz, aki már több sikeres hadjáratot vezetett győzelemre, ez pedig igencsak böki az angolok csőrét. Felbérlik Tomas Rustbeardot, hogy fossza meg a lányt az isteni küldött glóriájától, s ha ez megvan, pusztítsa el fizikailag is. Rustbeard eltökélt gyűlölettel és szakértelemmel lát munkához. 2014-ben Orléans utcáin gyilkos tüzek lobbannak lángra, melyben emberek szenvednek borzalmas kínhalált, az utolsóban például egy brit régész, aki persze épp a Jeanne d’Arc-titok feltörésén dolgozott. Inés Picaut százados kapja az ügyet, aki véletlenül egy bombanő, és véletlenül épp a polgármesteri választásokon nagy eséllyel induló Luc Bressard válófélben lévő neje.
A két szál folyamatosan kiegészíti, értelmezi egymást, bizonyos múlt- és jelenbéli alakok összemosódnak, megfeleltethetők egymásnak. Ahogy haladunk előre a jelen szövevényes politikai játszmáinak sűrűjében, vagy az 1400-as esztendők vériszamos sötétségében, úgy tudunk meg egyre többet a rejtélyről, mely, ha kipattan, megváltoztatja a világot.
Ez eddig tulajdonképpen rendben lenne, csakhogy az író nem volt képes a tényleg rendkívüli kutatómunkával összehordott anyagot megfelelően összerántani, sűríteni, igazán feszültté tenni. A történet szétfolyik a keze között, az izgalom elenyészik, az olvasó úgy érzi, az egész sztorit fele akkora terjedelemben kellett volna megírni. Scott krimiszerzői hangja mutál, talán a gyakorlatlanság miatt, pedig nem ez a bemutatkozó regénye. A 21. századi történetszál főhőse, Picaut százados jellemábrázolása nem sikeredett, nem mindig értjük, mit miért csinál, példának okáért hogy dőlhetett be egy született simlis politikusnak. Sokkal jobban a 15. század főszereplője, Rustbeard sem járt: az ő pálfordulását még elfogadnám, de azt már nehezen tudom megbocsátani Scottnak (és most ne olvasson tovább az, aki tudatlan szeretne maradni!), hogy a regény végén egyszerűen ejti Tomast, mintha elfeledkezett volna arról, mik a zsáner szabályai és mivel tartozik az olvasói kíváncsiságnak. Felbukkannak jól megírt figurák is a regényben: a célkeresztbe tévedt maffiózó, Cheb Yasine például üdítő jelenség.
A Tisztítótűz kicsit terjengős és unalmas, nyoma sincs benne igazi lendületnek, A Da Vinci-kód iramának: a szorgalmas kutatómunka a szerkesztés rovására ment. És akkor néhány szó a húzósztoriról, amit olyan szenzációnak szántak, amitől mindenki ráharap majd Manda Scott horgára: a Jeanne d’Arc-titok, az állítólagos írástudatlan parasztlány igazi kiléte. Már a fülszöveg elárulja, hogy „állítólagos”, és hogy túl rátermett hadvezér, túlontúl ügyes kardforgató ahhoz, hogy az legyen, akinek a mainstream francia történelemtudomány kikiáltotta. Lehet, hogy a tudósok teljesen kiakadnak a nagy igazságon (Scott az utószóban elismeri, hogy magáévá tette az újrakevert verziót, ám semmit nem tud bizonyítani), az is lehet, hogy a francia nép is meghökken és blaszfémikus magyarázatnak tartja, de azt már nehezebben hiszem el, hogy ezen a 21. században választások dőlnek el, pláne patakokban folyna a vér az utcákon. Ez valahogy olyan épületes baromságnak hangzik, mint ha Magyarországon valaki bejelentené, hogy szerinte Szent Margit valójában nem is IV. Béla király, hanem egy udvari tányérmosó lánya volt, és ezért a felbőszült nép kalasnyikovokkal vonulna a Parlament elé.
Ha Scott és egy jó szerkesztő vállalta volna, hogy kézbe veszi a majd 600 oldalt, és minimum a felére visszahúzza (kihagyhatták volna például Inés friss románcát), izgatottan várnánk Picaut százados esetleges további eseteit. Én ugyanis folytatásszagot orrontok (Picaut százados és a Robespierre-ügy, Picaut százados és a Charles de Gaulle-rejtély), bár bizonyítani nem tudom.
