Ki akarom írni magamat a kategóriákból

Ruff Orsolya | 2012. december 08. |

A+
Linn Ullmann: Szemem fénye

Scolar Kiadó, 300 oldal, 2012, 2763 HUF

ulman-0839_k.jpgFotó: Valuska Gábor

Minden arra mutatott, hogy filmes legyen: apja, a világhíres rendező, Ingmar Bergman már kiskorában elvitte a forgatások helyszínére, édesanyjával, Liv Ullmannal a hetvenes évek elején közös filmben is játszott. Igazán azonban mindig is az irodalom érdekelte. New York-i tanulmányait követően az egyik norvég lap irodalomkritikusa lett, 1998-ban pedig megjelent első regénye, a Mielőtt elalszol. Linn Ullmann jelenleg egyike Norvégia legizgalmasabb kortárs íróinak, magyarul decemberben jelent meg ötödik könyve, a Szemem fénye. Az írónő ezen a héten Budapesten népszerűsítette új regényét, és ebből az alkalomból adott interjút a Könyvesblognak, melyben nem csak a kritikusokhoz fűződő viszonyáról mesél, de kiderül, hogy mit gondol a műfaji kötöttségekről, felidézi, hogyan látta munka közben az édesapját, és elmondja azt is, hogy végül miért nem lett színész.

Linn Ullmann legújabb könyve, a Szemem fénye úgy kezdődik, akár egy szokványos skandináv krimi, benne titokzatos női holttesttel, sötét erdővel, nyomasztó kisvárosi légkörrel. A regényben azonban a gyilkosság talán a legkevésbé izgalmas szál. Ennél sokkal lényegesebb, ami az áldozat környezetében, a körülötte élő emberekkel történik és történt. Az egymáshoz való viszonyuk, a szereplők közötti feszültségek, elhallgatások, a mindenre rátelepedő bűntudat és talán a feloldás iránti vágy az, ami igazán a történet sava-borsát adja. 

A meggyilkolt fiatal lány ugyanis egy sok tekintetben boldogtalan, darabjaira hulló családban dolgozik bébiszitterként. Az apa, Jon (aki íróként, családfőként, de még szeretőként is csődöt mond) látszólag évek óta trilógiája befejező kötetén dolgozik, közben azonban folyamatosan csalja az étteremtulajdonosként a mindennapi betevőt előteremtő feleségét, Sirit. A családban azonban nem a férj az egyetlen, aki súlyos titkokat hordoz magával, az elfojtásokban Siri is igazán élre tör. Nemcsak saját tizenéves lányával találja nehezen a közös hangot, de még 75 éves anyjával is, akivel az évek során annyira elidegenedtek egymástól, hogy már nagyon nehezen engednek belépést saját, külön bejáratú kis univerzumaikba. 

Sok-sok évig irodalomkritikusként dolgozott, és igazán érdekelne, mit érez akkor, amikor most éppen az ön könyveit szedik ízekre a kritikusok?

Igazság szerint több mint tizenkét éve nem írok már aktívan kritikákat, nagyjából azóta, hogy megjelent az első könyvem. Igaz, néha még mindig írok irodalmi cikkeket. De több más szerzőhöz hasonlóan most már én is elég szkeptikusan viszonyulok a kritikusokhoz. Régebben, amikor olyan könyvről írtam, amely esetleg nem tetszett annyira, akkor is igyekeztem intelligens módon írni arról a kötetről, hogy az írója azt mondhassa, hogy ó, ez nagyon érdekes, ezen elgondolkozom a következő könyvemnél... Persze, ha az írók rossz kritikát kapnak, akkor az nagyon feldühíti őket. És meg is értem, ha dühösek lesznek.

Miért, mit érez akkor, ha az ön könyvéről jelenik meg hasonló kritika?

Már nem olvasok kritikákat. Ugyanis dühös leszek, és ilyenkor szívem szerint ellátnám a kritikus baját.

Magyarországon most jelent meg az ötödik kötete. Számos szerzőtől hallani, hogy néha egy-egy kép, egy emlékfoszlány, egy mondat vagy egy újságcikk inspirálta valamelyik regénye megírására. A Szemem fénye esetében volt efféle kiindulópont?

Sok szerzőhöz hasonlóan engem is töredékek inspirálnak. Mondjuk egy kép vagy egy dallam. A Szemem fénye egészen apró dolgokból indult ki, éppen ezért nagyon nehéz egyetlen dologra rámutatni, hogy na, igen, ez volt az, ami elindította a történetet. Talán csak a dolgok érzékenységére akartam rámutatni, és követni, hogy mindez hova is vezet el engem. Egy bizonyos hangulatot, atmoszférát akartam teremteni.

Hogyan jellemezné ezt az atmoszférát?

Valamiféle bizonytalan, ingatag érzet, amikor nem lehetsz teljesen biztos, hogy hol is vagy. Nincs igazán nappal, de éjszaka sincs, nem igazán esős, de nem is napos. Nem igazán igaz, de nem is hazug. Kicsit ez a szédült érzés. Ilyesmi atmoszférát akartam létrehozni. Éppen ezért nyúltam egy kicsit a krimi műfajához, de kölcsönöztem a népmesékből, mítoszokból, és a szerelmi történetekből is.

ulman-7306_k.jpg

Jó, hogy ezt említi, mert számomra műfajilag nagyon vegyes volt a könyv. Volt benne – ahogy ön is mondta – egy kis krimi, de ugyanígy családi drámának is címkézhetnénk… Vagy éppen egy nagyon különös szerelmi sztorinak. Beszélhetünk ez esetben egyetlen kategóriáról? És ha már itt tartunk, mit gondol arról, amikor a külső szemlélők, mondjuk a kritikusok, próbálják egy-egy műfaji „dobozba” belegyömöszölni a könyveit? 

Íróként az egyik célom éppen az, hogy kiírjam magamat a kategóriákból. Formailag a regény ugyanis lehetővé teszi, hogy ebben az értelemben leszámoljunk a műfajokkal, hogy keverjük őket, hogy meghaladjuk a műfaji ideákat. Az írás maga számomra azt jelenti, hogy játszani tudjak ezekkel a koncepciókkal, perspektívákkal. És nem csupán a műfajokkal, hanem mondjuk a szexualitással. A könyvben például a nagymama, Jenny, sok értelemben férfias vonásokkal bír, de a karakter mégis nőként jelenik meg. Így a nemi szerepekkel, a szexualitással való játék is fontos számomra. A könyvről egyébként soha nem mondanám, hogy krimi. Mert nem az, de használ olyan elemeket, amelyek a krimire jellemzőek. Az erőszak sok regényemben szerepet kap.

Ami pedig a kritikusokat illeti… Nos, Svédországban volt egy kritikus, aki azt mondta – és ennek nagyon örültem –, hogy szerzőként javíthatatlanul romantikus vagyok. Ez tetszett. Mert igazából ez volt a célom. A szeretetről akartam írni. Olyan szeretetről, ami nem igazán működik.

A regényben elég sok szál nyitva marad, és ezek értelmezése, adott esetben bizonyos kérdések megválaszolása, mintha az olvasóra maradna.

Ez így van. Mivel egy gyilkosságról beszélünk, ezért már az első oldalak egyikén felkínáltam egy alternatívát az olvasóknak arról, hogy ki lehetett a gyilkos, de ő nem igazán fontos szereplő ebben a történetben. Amúgy felvetettem egyéb alternatívákat is. Lehetnek olyan olvasók, akik úgy vélik, hogy valaki más követte el a bűncselekményt, vagy ha nem is követte el, de valamilyen része lehetett benne… A regény tehát sok szempontból a cselekedetek következményeiről szól. Hogy mindennek van valamiféle következménye. Ez jobban érdekelt, mint mondjuk a gyilkosság és az áldozat.

A könyv egyik szereplője, Jon, az író, alkotói válsággal küzd. Volt már hasonlóban része?

Igen, tapasztaltam már ilyet, de nem hagytam, hogy úgy eluralkodjon rajtam, mint Jonon. Csak elképzeltem azt, hogy eljutok odáig, ameddig Jon is eljutott. A legrosszabb pillanatban, amikor képtelen voltam írni, akkor emlékszem, ültem az asztalomnál, a kutyám mellettem, rám nézett, mintha azt mondaná: soha nem fogod befejezni ezt a könyvet. Azután hazajön valaki, a nevemet kiáltja, és én úgy teszek, mintha nagyon írnék. És mivel nem volt miről írnom, ezért mindezeket leírtam… hogy mi történne éppen most… Beleírtam a könyvbe, és működött. Az alkotói válság leküzdésének egyik módja éppen az volt, hogy az egyik karakteremet, Jont sújtottam alkotói válsággal.

ulman-0823_k.jpg

Az előbb említett karakter a regényben csak elvonultan, teljes magányban tud dolgozni. Valahol azt olvastam, hogy az ön édesapja, amikor a forgatókönyvein dolgozott, szintén nagy csendet követelt meg maga körül, a gyerekeket pedig mindig kiküldték. De mi a helyzet önnel, az íráshoz fontos, hogy csend és nyugalom vegye körül?

A könyv valahol arról is szól, hogy mit is jelent ma művésznek lenni… De azt gondolom, hogy a női művészeknek, legalábbis azoknak, akik anyák is egyben, nincs meg az a lehetőségük, hogy elvonultan dolgozzanak. Én ezt jó dolognak tartom. Egyébként pedig azt gondolom, hogy már a férfiaknak, azoknak, akiknek gyerekeik vannak, sincs erre lehetőségük. Ami a nőket illeti, én például nem kérhetem arra a családomat, a gyerekeimet, hogy hadd vonulhassak el. Nem gondolom egyébként, hogy ez engem jobb íróvá tenne. De ott van akár a férjem is (Niels Fredrik Dahl – a szerk.), aki ebben az értelemben szintén egy modern férfi író. 

Jon esete pedig kicsit a régi időket idézi, amikor csak a férfi lehetett az a nagy művész, aki a padláson ülve alkothatott, és senki sem zavarhatta. Amúgy ez nagyon érdekes téma. Az íráshoz ugyanis teljes koncentrációra van szükség, ugyanakkor ott van a családod, kötelességeid vannak.

Hogy a férje is író, az inkább áldás vagy átok?

Inkább áldás. Próbálunk úgy egyeztetni, hogy ne legyen például ugyanakkor a leadási határidőnk. Hiszen gyerekeink vannak, kutyánk is van. Szóval, van egy életünk. És mindketten úgy döntöttünk, hogy ez az élet a mi felelősségünk. Az apám azonban úgy gondolta, mindezt fel kell áldoznia a művészet érdekében. Én azonban azt gondolom, hogy ez egy régimódi felfogás. És nem tudom, hogy ez jobb művésszé tette-e őt. Nem tudom. 

ulman-7372_k.jpg

Olyan családban nőtt fel, amely ezer szállal kötődött a filmhez. Melyek a legkorábbi filmes emlékei?

Már egészen kicsi korom óta filmeket néztem, filmeken nőttem fel. Az apámmal néztem őket. Együtt is néztünk filmeket, illetve elkísértem a forgatásokra. Emlékszem, hogy a Varázsfuvolát forgatta, és egy napon meglátogattam őt a forgatás helyszínén. Épp az egyik nagy jelenetet készítették elő, ott volt Papageno meg a hercegnő, a teljes kórus. Tisztán emlékszem, hogy elég nagy zaj volt, és akkor azt mondta: „Csend legyen!” És akkor minden elcsendesült. „Kamerák! Felvétel!” És ahogy ezt kimondta, elkezdődött a zene, rákezdett a kórus, és ez az egész világ mozgásba lendült, csak azért, mert ő azt mondta: „Felvétel!”. Le voltam nyűgözve. Azt hiszem, ennek az egésznek a drámaisága, a zene, az emberek, a jelmezek... Mindezt magamban hordozom.

Próbálták a szülei bármikor is meggyőzni arról, hogy legyen rendező vagy színésznő akár?

Nem, ez igazán soha nem volt téma, mert soha nem akartam színész lenni, és rendező sem. Mindig is az irodalom izgatott, a könyvek. És sokáig a tánc is fontos volt számomra…

A nagymamája könyvkereskedő volt, akárcsak a regény egyik figurája, Jenny. Az ő szakmája, a könyvek iránti szeretete mennyiben befolyásolta a későbbiekben önt?

Nagyon inspirált engem. A nagymamám nagyon fontos volt a számomra. Sokat voltunk együtt, mert a szüleim dolgoztak. Persze a nagyanyám is dolgozott, de neki kiszámíthatóak voltak a napjai. Emlékszem, amikor iskola után nála időztem a könyvkereskedésben... És otthon ő volt az, aki vacsorát készített nekem, emellett nagyon jó történetmesélő is volt. Sok tekintetben olyan volt, mint a regénybeli Jenny, bár neki nem voltak alkoholproblémái. Nagyon szigorú volt, és számomra nagyon titokzatos is. Könyveket ajánlott, de ebben a tekintetben egyáltalán nem volt sznob. Így például detektívtörténeteket adott a kezembe, a Hardy Boys vagy Nancy Drew történeteit, de képregényeket is, mindenfélét. Ajtót nyitott az olvasásra.

Kanyarodjunk vissza még a filmekhez. Hogyan éli meg, amikor valamelyik könyvéből filmet forgatnak? Egyáltalán, részt vesz a folyamatban?

Egy olyan könyvem van, amely előkészítési szakaszban van, ez az Áldott gyermek. Ebben az egészben azonban nem akarok részt venni. Egyáltalán nem. Tudja, az egy teljesen más kreatív folyamat, és nem vagyok túl jó abban, hogy az ellenőrzésnek csak egy kis része legyen a kezemben. Vagy teljes mértékben kontrollálni akarom a dolgokat, vagy sehogy sem. Az egyetlen szerepem az volt, hogy két rendező közül választhattam, de ezenkívül nem akarok belefolyni a forgatásba. Egy fiatal rendezőről van szó egyébként, Josie Fosternak hívják. Nem Jodie. Josie. Nagyon izgatott vagyok, és azt hiszem, már kész van a forgatókönyv. De nem akarom elolvasni.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél