Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító, ford.: Gálla Nóra, Pék Zoltán, Török Krisztina
Agave Könyvek, 2014, 240 oldal, 2624 HUF
C+
Kissé fáradságszagot áraszt magából ez a novellásgyűjtemény. Az eredetileg 1988-ban megjelent kötet 23 sztorit tartalmaz, melyeket leginkább a legendás szerző másodvonalbeli munkáiból válogattak össze, ráadásul különösebb szerkesztői elvek nélkül. A merítésbe került sci-fi (nem olyan sok, mint gondolnánk, és azok többségében is csak „kirakat” a műfajság), fantasy, horror, szerelmi történet, dráma, komédia, meg egy sor nehezebben beazonosítható műfajú (és értelmű) sztori is.
Gyakran előkerül az öregség, a család, a szexualitás, az elmúlás, az akár pozitív, akár negatív előjellel való múltba révedés témája – a könyvet átitatja egyfajta édeskeserű nosztalgia, és tény, hogy ezeknek a történeknek egy részébe (de nem elégbe) szépen bele is szivárog az az érettség, bölcsesség, amit az olvasó jogosan vár el egy idősebb írótól, akit már leginkább ezek a motívumok foglalkoztatnak.
Ami azt illeti, a könyv leggyengébb novellái éppen azok, melyekben a legerősebb a science fiction vonás – ez alól a Szerelem az egyetlen kivétel, amely egy marslakó (fajtája egyik utolsó példánya) és egy földi telepes minden szempontból egyoldalú „kapcsolatát” meséli el. Nagyszerűen megírt, szomorú, és mélyen emberi értekezés a magányról és a vágyódásról. Ellenben például a címadó novella egy feleslegesen túlírt, előrelátható, konfliktusmentes és bárgyú csavarra kifutó „időutazós” sztori. Azon kevesek egyike, melyeknek kifejezetten rosszat tesz Bradbury egyébként nagyon szép, igényes, helyenként már-már költői erejű prózája – egyszerűen fontoskodónak hat.
A Csapóajtó egy standard, de annak kifejezetten jól működő, ügyesen felépített, a feszültséget hatásosan fokozó horror, míg az Észak felé az Orient expresszel egy szokatlanul bájos és melegszívű kísértethistória, amelyben a szellemeket, mint túlvilági életet, Gaiman Amerikai istenek című későbbi könyvének koncepciójához hasonlóan a még élők (egyre inkább kopó) hite teszi igazivá. A Csipetnyi bosszúság a szerelem lassú elmúlásának témáját vizsgálja egy kissé bárdolatlan sci-fi keretbe ágyazva – a kötet sok novellája küzd azzal a problémával, amivel ez, vagyis a jó ötlet, az érett téma elsietett, konvencionális kibontásával, ami a sztorik érzelmi síkját is túlspilázottá, nehezen átélhetővé teszi.
A néhány egyéb, kiemelésre érdemes írás: az Életed egy éjszakája egy gyönyörűen szomorkás merengés a gyerekkori álmok szertefoszlásáról, szembeállítva egy álom valószínűtlen megvalósulásával; A Stan és Pan-szerelem az idillikus románc elmúlásának természetességét, mint az élet rendjét hirdeti bájos hangulatban; az Osztozkodás egy frappáns, elevenbe vágó ujjgyakorlat a válás nehézségeiről.
De sajnos A Toynbee-átalakító 23 novellájának többsége legfeljebb középszerű, teljesen felejthető próbálkozás helyzetkomikumra, példázatra, kísértethistóriára, abszurd családi dramadyre, horrorra vagy éppen piás ír vígjátékra. Van, ami egyszerűen felejthető, van, ami legfeljebb azért emlékezetes, ahogy egyébként érdemi koncepcióját elbaltázza.
A Bradbury-gyűjteménybe elfér ez a könyv is, de a szerzővel való ismerkedést senki ne ezzel kezdje.
