Lőrinczy Judit: Ingókövek
Ad Astra Kiadó, 2013, 456 oldal, 3490 HUF
A-
Egy monumentális, sokrétű szimbolikával bíró esemény – mint amilyen a sztálingrádi csata – veszélyes terep egy író számára, könnyű elveszni a díszletek között, az első regényével előrukkoló Lőrinczy Judit viszont hibátlanul vette az akadályt.
Pedig nem fűztem sok reményt a könyvhöz: első regény, Sztálingrád női szemmel, ráadásul valami természetfölötti izével nyakon öntve...de végül a kiadó (az Ad Astrától eddig nem olvastam rosszat), a szerkesztő személye (Kleinheinz Csilla), és több, egymástól független ajánlás átbillentették kétkedésem ingókövét (bocs), és belekezdtem.
Kemény dió megfejteni, mitől működik a könyv, de egyértelműen működik. Sem a helyszín, sem az idő, vagy a nézőpont nem szolgál semmi újdonsággal, a mindenki által ismert terepen járunk: 1942. szeptemberétől 1943. februárjáig követjük végig Sztálingrád ostromát, végigkísérjük a város és a 6. német hadsereg teljes megsemmisülését, látjuk a háború fordulópontját, és mindezt négy ember sorsán keresztül. Hőseink, a német mesterlövész és hadnagya, az orosz botcsinálta katona és a pilótalány figurája sem kifejezetten újszerűek. A regényben megjelenő fantasztikus elemek – város mint személy, vagy a Halál folyója – sem fordítják ki sarkából a spekulatív irodalmat.
A cselekményben sincs sok újdonság. Aki ismeri Sztálingrád történetét, már tudja is: halál, halál, sebesülés, halál. A város mindenkit beszippant, nem akar elengedni senkit, legyen élő, vagy holt. A főszereplők próbálják megérni a következő tavaszt, valakit áldozatért cserébe segítenek az utcák, valakit örök bolyongásra kényszerítenek.
Akkor mégis mitől jó a könyv? Az első, nyilvánvalóbb válasz a stílus és a szöveg kiforrottsága – bár ez nem olyan meglepő, figyelembe véve, hogy közel öt évig íródott, sokat publikált szerző és rutinos szerkesztő együttműködéseképp. Ez viszont még mindig nem egyértelmű siker.
A válasz talán valahol a struktúrában, az egyensúlyban rejtőzik. Lőrinczy nagyon profin adagol, mindenből pont annyit ad az olvasónak, amitől az csak még többet akar.
Már a műfaji besorolás is nehéz, hiszen nagyjából arról van szó, hogy a mágikus realizmus és a városi fantasy kéz a kézben sétálnak, de elállja az útjukat a történelmi atlasz, és mire észbe kapnának, hátulról leüti és megerőszakolja őket egy kőkemény háborús regény. De a műfaji keveredés nem baj, sőt, az elmosódott határvonalak tovább segítik az írót, hogy az egyensúlyát vesztett olvasót végigkergesse a könyvön.
Mire megszoknánk egy adott nézőpontkaraktert, már lendülünk is tovább a következőre, egy másik helyszínre, esetleg napokkal-hetekkel későbbre érkezve. Elkezdenénk azon morfondírozni, hogy a természetfölöttivel, vagy csak egy éhező, szomjazó, eltévedt katona lázálmaival van-e dolgunk, máris a katlan borzalmainak naturalista leírásának közepén találjuk magunkat. Fel-felvillan a város múltja, csak hogy a prémbe öltözött lovasok képe eltűnjön az acélsisakos hullák halma mögött.
Lőrinczy nem ad biztos támpontot azzal sem, hogy szándékosan és bevallottan nem ítélkezik, és itt van talán a regény egyetlen halványabb pontja: a belső monológok helyenként kissé szájbarágósra sikerültek, ha harmadszor halljuk, hogy Berlin bizony messze van és minket átvertek, vagy újra olvassuk más szavakkal, hogy jaj, miért tették ezt a mi városunkkal, az helyenként sok.
De ez apró szépséghiba, az író szinte mindig elég teret hagy a fantáziának, soraiból azt olvashatjuk ki, hogy számára a kérdések mindig érdekesebbek, mint a válaszok.
Ki a rosszabb? Aki mókának tekinti a háborút, vagy aki munkának? Aki nem ért egyet, de engedelmeskedik, vagy aki szívvel-lélekkel pusztítani akar? Aki megsajnálja a bukott ellenséget, vagy aki bosszút állna rajta? Aki ételt lop, vagy aki kérdés nélkül agyonlövi ezért?
A Halál Völgyében bolyongó hősök minden romos sarkon befordulva hasonló kérdéseket mutatnak nekünk, melyek a háborús izgalmon, vagy a misztikus borzongáson bőven többet adnak nekünk.
Az Ingókövek egy remek regény. Remek magyar, fantasztikus regény, mely a nemzetközi mezőnyben is megállná a helyét. Jó lenne egyre több hasonlót látni.
