B, Charles Dickens: Két város regénye
ford.: Sóvágó Katalin, Európa, Budapest, 2009, 396 oldal, 3500 Ft
A 19. század egyik írófejedelme, Charles Dickens szinte összes regényét részletekben jelentette meg a kor angol heti- és havilapjaiban. A töredezettség, amely számomra a Twist Olivérben vagy nagyszerű fejlődésregényében, a Copperfield Dávidban többszöri olvasás után sem volt szembetűnő, itt, a magyarul legutoljára 1930-ban, bizonyos Karinthy Frigyes fordításában megjelent regényben kissé zavarólag hatott. Ennek oka talán az említett regényeknél kuszább cselekmény, amelynek végén – a kedvelt 19. századi prózapoétikai gyakorlatnak megfelelően – minden szálat el kellett varrni, hogy még a látszólag epizódszerepre jelölt szereplők is bekerüljenek a fősodorba. Persze a másik oldalról nézve ez a szerző zsenialitását is mutathatja, hiszen a Két város regénye az utolsó pillanatig bővelkedik a fordulatokban. A lényeg, hogy minden lehetséges előnye dacára a szerzője által annyira kedvelt „történet” nem győzött meg arról, hogy egy mindent elsöprő Dickens-(újra)olvasás (a Pickwick Klubtól a Szép reményekig) markánsan változtatna a szerzőről vagy a nagy általánosságban vett korszakról alkotott véleményemen.
A Két város regénye történelmi témájú, a francia forradalom központi eseményei és szereplői helyett viszont egy család vagy azt is mondhatnám, társaság történetét meséli el az 1770-es évek végétől az 1790-es évek közepéig. Ahogyan Dickens kedvelt eszköze az ismétlés és a fokozás, úgy a regény is (két fő színterét tekintve) megismétli az eseményeket: hőseinket többször börtönbe vetik, megismerkedhetünk az angol és a francia bíróságok légkörével, valamint a forradalom közvetlen hatásával is, amelynek köszönhetően az egyes emberekből vagy csőcselékkel éljenző polgártárs vagy Madame Guillotine áldozata lett. Szerzőnk „természetesen” hőseinket helyezi a bipoláris regényvilág közepére, nevezetesen a volt francia arisztokratát, aki hazájából (és nemesi címétől) elmenekülve próbál szerencsét Londonban francia felesége és apósa, a korábban a Basteille-ban raboskodó Manette doktor segítségével. Bár Dickens regényére nem jellemző az a fajta topografikus narráció, amely segítségével Dosztojevszkij után simán kiismerhettük magunkat a korabeli Szentpéterváron vagy később Krúdy nyomán Budapesten, de megfigyelhető a romantikus „meseregénytől” valami realisztikusabb vagy mondjuk így modernebb történetmondás felé tendáló attitűd.
A regény hangnemében nem Austen finom iróniájához vagy Smollett vérbő humorához hasonlít, de távol áll tőle Swift szatirikus jellege is – Dickens visszafogottan gúnyolja és kritizálja a franciákat, de az angoloknak is jut egy-két savval töltött bonbon. A történelmi események révén Franciaország bűne szolgál fő kohézióként, ám míg a bor és a vér egész regényen átívelő szimbolikája csak a forradalom közvetlen kontextusát „itatja át”, addig a pénz, és ezzel együtt a szegénység és a hatalom korra jellemző állapotának és hatáskörének bemutatása Angliába is átnyúlik. Mr. Lorry, a regény szinte legaktívabb figurája az angol és francia székhellyel is rendelkező bank mindenese, de másik minőségében Manette és lányának megmentője, őrzője, tanácsadója. Sydney Carton, aki úgymond a díszletek mögül válik fontos alakká, a regény egyik gyenge pontját „képviseli”, hiszen a számunkra jól ismert karakterek mellett ő az, aki erőteljesebb kidolgozottsága esetén akár központi szereplővé is válhatott volna. Sajnáltam, hogy – bármilyen fontos szerep is jutott neki a regényben – Dickens „csak” a zárlatra szánt neki főszerepet, és nem az egész történet folyamán.
Mivel több egyenrangú szereplővel találkozunk, a pörgő cselekmény a pszichológiai mélység kárára tárul elénk, a regény legérdekesebb fejezetei azonban így is azok, amikor az egyes szereplők álmodni, álmodozni kezdenek. A szimbólumokkal dolgozó nyelv ezekben az epizódokban már-már elkülönül a regény főszövegétől, ráadásul érdekes módon nem tartalmaz annyi fordítói pontatlanságot sem. Nem ismerem a Karinthy-fordítást, de remélem, hogy a kiadónak jó oka volt újrafordíttatni a szöveget, mert az új fordítás rendkívül csapongó: néhol a mai magyar köznyelv vagy szleng stílusához közelít, néhol viszont olyan, mintha valóban egy múlt század eleji szöveget olvasnánk, nem beszélve a „testi ruha” kaliberű marhaságokról. Összességében azt gondolom, hogy egy 19. századi olvasói attitűddel megáldott befogadó biztosan örömét leli majd a regényben, de aki ezzel a szöveggel kezdené a szerzővel való – akár behatóbb – ismerkedést, forduljon inkább más szövegei felé.
