Ian McEwan: Szombat, Ulpius-ház, 2010
EGY
Henry Perowne idegsebész néhány órával hajnal előtt arra ébred, hogy már mozgásban van, ülő helyzetben kitakarózik, majd fölkel. Nem világos számára, pontosan mikor tért magához, de ez nem lényeges. Nem csinált még ilyet, de nincs megijedve, még csak meg sem meglepődik, mert végtagjai könnyen, jólesőn mozdulnak, hátában, lábában szokatlan erőt érez. Meztelenül áll az ágy mellett – mindig meztelenül alszik –, érzékeli, tudatosítja egész testmagasságát, feleségének türelmes lélegzését, bőrén a hálószoba télies hűvösét. Ez is kellemes érzés. Az éjjeliszekrényen három óra negyvenet mutat az óra. Fogalma sincs, miért kelt föl: nem kell könnyítenie magán, nem álmodott rosszat, nem bántja előző napi kellemetlenség, de még a világ állapota sem. Mintha a semmiből, akadálytalanul öltene teljesen kifejlett testet azáltal, hogy ott áll a sötétben. Noha mostanában sokat dolgozott, a korai óra ellenére nem fáradt, és nem bántja semmi a lelkiismeretét. Teljesen ébernek, gondolattalannak és érthetetlenül felajzottnak érzi magát. Elhatározás nélkül, igazából semmitől sem hajtva elindul a hálószoba három ablaka közül a legközelebbi felé, és ahogy lép, olyan könnyedséget, könnyűséget tapasztal meg, hogy gyanakodni kezd, nem álmodik-e, vagy nem lett-e alvajáró. Ez esetben csalódott lenne. Nem érdeklik az álmok; dúsabb lehetőség, hogy mindez valós. Biztos benne, hogy teljesen önmaga, és tudja, hogy már nem fog aludni: az épelméjűség lényege éppen az, hogy képes különbséget tenni, tudja, hogy nem csak egyszerűen fölébredt, ismeri a határokat.
Nagy, szellősen bútorozott hálószoba. Ahogy szinte komikus könnyedséggel átsiklik rajta, egy pillanatra elszomorítja, hogy mindjárt odaér, és vége, de ez a gondolat gyorsan elillan. A középső ablaknál áll, kinyitja a magas, visszahajtható spalettát, óvatosan, nehogy fölébressze Rosalindot. Önző és féltőn gondos egyszerre. Nem szeretné, ha Rosalind megkérdezné, mit csinál – mit válaszolhatna; másfelől miért áldozná föl a pillanatot, míg válaszolni próbál? Kinyitja a második spalettát, amely harmonikaszerűen becsúszik a keret oldalába, és fölhúzza a tolóablakot. Jóval magasabb az ablak, mint ő, de a tábla könnyen csúszik, fölfelé vonja a rejtett ólomnehezék. Összehúzódik a bőre a betóduló februári levegőben, de nem zavarja a hideg. A második emeletről nézi az éjszakát, a várost a jeges fehér fényben, a csontvázszerű fákat a téren, és tíz méterrel az ablak alatt a lándzsasornak tetsző fekete nyílhegyeket a kerítés rácsain. Egy-két fokos fagy lehet, tiszta a levegő. Az utcai lámpa fénye nem halványította el egészen a csillagokat; a tér másik oldalán a Régens kori homlokzat fölött csillagképek maradványait sejteni a déli égbolton. Ez a homlokzat persze rekonstrukció, utánzat – a háborúban a Fitzrovia városrész sem úszta meg a Luftwaffe támadásait –, közvetlenül mögötte pedig a Rádiótorony, amely nappal megkopott helytörténeti nevezetesség, éjszaka azonban, félig eldugva és tisztességesen kivilágítva, hősiesen idéz derűlátóbb napokat.
És most milyen napokat élünk? Megzavarodva, félve, többnyire akkor gondol erre, amikor a heti turnus közben jut rá egy kis idő. De most nem érzi ezt. Előredől, rátenyerel az ablakpárkányra, átszellemülve éli meg a jelenet ürességét, világosságát. Látása – mindig jó volt – most mintha még élesebb lenne. Látja a sétálóvá alakított tér burkolatán a csillámkő csillanását, a távolságtól és hidegtől már-már széppé keményedett galambürüléket, mintha szitáló hó szórta volna oda. Tetszik neki a fekete öntöttvas oszlopok szimmetriája, még feketébb árnyékuk, a macskaköves csatornalefolyók rácsozata. A színültig teli szemétkosarak inkább bőséget, mint mocskot sugallnak; az üres kerti padok a kör alakú kertek körül mintha jóindulatúan várnák napi forgalmukat − a jókedvű hivatalnoktömeget délidőben, az ünnepélyes, szorgalmas fiúkat az indiai diákszállásról, a csöndesen elragadtatott vagy éppen válságot átélő szerelmeseket, a drogkereskedőket alkonyatkor, a lecsúszott öreg nénit és vad, ismétlődő kiáltásait. „Menj innen!” – ordibálja órákon át, élesen rikoltozva, mint egy mocsári madár vagy valami más, állatkerti lény.
Ahogy ott áll, hidegre érzéketlenül, akár egy márványszobor, és a Charlotte Street felé, a rövidülésben mutatkozó, kusza homlokzatok, állványzatok és tetőgerincek felé bámul, Henry arra gondol, hogy a város ragyogó találmány, siker, biológiai remekmű – milliók nyüzsögnek benne az évszázadok alatt felgyűlt, egymásra rétegződött vívmányok korallszirtjei körül, alszanak, dolgoznak, szórakoznak, többségükben harmonikusan, és szinte mindenki azt akarja, hogy a város működjön. És ez a sarok, ahol Perowne-ék laknak, ugyancsak a kiegyensúlyozott arányosság diadala; a tökéletes teret, amely tökéletes, kerek kertet zár körül, Robert Adam tervezte – tizennyolcadik századi álom a korszerűség ölelésében, föntről az utcai lámpa fürdeti, lent száloptikai kábelek futnak át rajta, és a csövekben áramló hűvös, friss víz, meg a szennyvíz, amit egy pillanat alatt tovahord a felejtésbe a csatorna.
Mint önnön hangulatainak rendszeres megfigyelője, eltöpreng ezen a nem szűnő, torzító fényű eufórián. Talán míg aludt, valahol a mélyben, a molekulák szintjén vegyi balesetet szenvedett – mint amikor tálcára kilöttyen az ital –, mely arra ösztönzi a dopaminreceptorokat, hogy sejten belüli események lágy zuhatagát indítsák be; vagy talán az dobja föl, hogy végre szombat van, vagy éppenséggel roppant fáradtságának ellentmondásos következménye ez az éberség. Igaz, szokatlanul kimerítette ez a hét. Üres volt a ház, amikor hazaért, majd könyvvel a kezében befeküdt a fürdőkádba, és örült, hogy nem kell szólnia senkihez. Művelt, túlságosan művelt lánya, Daisy küldte neki a Darwin-életrajzot, amely kapcsolódik egy Conrad-regényhez, és Daisy azt is el akarja olvastatni vele, de ő még el sem kezdte – a tengerészélet, jóllehet erkölcsileg gazdag terep, nem érdekli túlságosan. Daisy néhány éve határozta el, hogy fölveszi a harcot apja döbbenetes tudatlanságával, mármint azzal, amit ő annak hisz, és szegényes ízléséért, érzéketlenségéért szüntelenül korholva őt, kézbe veszi irodalmi kiművelését. Van benne valami: Henry a gimnáziumból egyenesen az orvosira, onnan a kimerítő gyakorlóorvosi munkakörbe került, aztán az idegsebészeti képzésben, otthon pedig az elkötelezett apaságban merült el egészen – tizenöt éven át alig fogott a kezébe nem orvosi könyvet. Másfelől úgy érzi, látott annyi halált, félelmet, bátorságot és szenvedélyt, amennyiből fél tucat irodalom meríthetne. Mégis elfogadja a lánya olvasmánylistáit – ez a módja annak, hogy tartsa vele a kapcsolatot, miközben Daisy távol a családtól, Párizs egyik külvárosában belenő a megismerhetetlen női létbe; fél év elteltével ma jön haza először – még egy ok az eufóriára.
Le volt maradva a Daisytől kapott olvasmányokkal. Lábujjával szabályozva a friss meleg víz mennyiségét, Darwin utolsó nagy nekirugaszkodásáról, A fajok eredetének befejezéséről olvasott, és ködös tekintettel átfutotta a későbbi kiadásokban átírt utolsó oldalak összefoglalását. Közben a híreket hallgatta a rádióban. Az egykedvű Hans Blix ismét felszólalt az ENSZ-ben – általános vélekedés szerint sikerrel ássa alá a háború ügyét. Aztán megbizonyosodva róla, hogy semmit sem fogott fel a szövegből, Perowne kikapcsolta a rádiót, visszalapozott, és újra elolvasta. Hol kényelmes nosztalgiát ébresztett benne az életrajz egy zöldellő, ló vontatta, gyengéd Anglia után, hol nyomasztotta kissé, hogy néhány száz oldalba beleférhet egy egész élet – üvegbe zárva, mint a házi befőtt. Milyen könnyen és maradéktalanul eltűnhet az egyéni lét, a becsvágy, a családi és baráti kapcsolatrendszer, minden, amit dédelget és biztosan magáénak hisz az ember! Fürdés után elnyúlt az ágyon, és elgondolta, mit fog vacsorázni, aztán már semmire sem emlékezett. Nyilván Rosalind takarta be, amikor megjött a munkából. Bizonyára meg is csókolta. Negyvennyolc éves, és péntek este fél tízkor mélyen alszik – íme, a modern szakember élete. Keményen dolgozik, mindenki keményen dolgozik a környezetében, ráadásul ezen a héten kitört az influenza, kidőltek a kollégák, így kétszer annyi beteget műtött, mint máskor.
Ügyes bűvészmutatvánnyal sikerült nagyobb műtéteket lebonyolítania az egyik műtőben, a másikban felügyelnie egy szakvizsga előtt álló gyakorlóorvost, a harmadikban pedig kisebb beavatkozásokat elvégeznie. Pillanatnyilag két idegsebész-szakgyakorló dolgozik a csapatában – Sally Madden, aki már szinte mindent tud szakmailag, és teljesen megbízható, valamint a két éve gyakornokoskodó Rodney Browne, egy tehetséges guyanai fiatalember, aki rengeteget dolgozik, de még nem biztos magában. Aneszteziológus kollégájának, Jay Straussnak saját gyakornoka van Gita Syal személyében. Oldalán Rodneyval, Perowne három napon át ingázott a három részleg között – facipőjének kopogása a folyosó fényes padlóján és a műtők lengőajtajának nyögése, csikorgása volt hozzá a zenekari kíséret. A péntek tipikusan alakult. Míg Sally bezárta egy frissen operált beteg sebét, Perowne átment a szomszéd műtőbe, hogy orvosolja egy idős hölgy fájdalmas rángással járó arcidegzsábáját, a trigeminus ideg megbetegedését. Még mindig örömét leli ezekben a kisebb műtétekben – szeret gyorsan, pontosan dolgozni. Kesztyűs mutatóujját a száj hátuljába csúsztatta, hogy kitapintsa az utat, aztán egyetlen gyors pillantást vetve a sebészeti képerősítőre, majd az arcot kívülről átszúrva hosszú tűt vezetett fel egészen a hármas ideg ganglionjáig. Jay átjött a szomszédból, nézte, ahogy Gita kis időre magához téríti a hölgyet. A tűhegyből kibocsátott elektromos inger bizsergést okozott az arcában, és miután bódultan jelezte, hogy az eszköz a megfelelő helyen van – Perowne egyből eltalálta –, ismét elaltatták, az ideg fájdalomért felelős végágát pedig „megfőzték”, azaz rádiófrekvenciás árammal hőkezelték. A finom beavatkozásnak az volt a lényege, hogy megszüntesse a fájdalmat, miközben legfeljebb leheletnyi érintésre emlékszik majd a beteg – mindössze negyedóráig tartott, mégis véget vetett a három éve rohamszerűen jelentkező, éles nyilallásoknak.
Azután Perowne egy középagyi verőértágulatot vágott át – valóságos mestere ennek –, és szövettani mintát vett egy talamuszban fészkelő tumorból, onnan, ahol nem operálható. A beteg, egy huszonnyolc éves profi teniszező, már súlyos emlékezetkihagyással küszködött. Ahogy Perowne kihúzta a tűt az agyvelőből, azonnal látta, hogy nem normális a szövet. Nemigen reménykedett a sugár- vagy kemoterápia sikerében. A labor írásos lelete megerősítette ezt, így még aznap tájékoztatta róla a fiatalember idős szüleit.
A következő beteg, egy ötvenhárom éves elemi iskolai igazgatónő, meningiómával került hozzá. Az agyhártyán, a mozgató régió fölött, jól körülhatárolhatóan helyezkedett el a daganat, és engedelmesen gördült félre a Rhoton bonckés előtt – lemetszése teljességgel gyógyító eljárás volt. Míg Sally bezárta a koponyát, Perowne átment a szomszédba, ahol többrendbeli laminektómiát hajtott végre egy negyvennégy éves, elhízott beteg, egy Hyde Park-i kertész gerincén. Tíz centiméternyi bőr alatti zsírréteget kellett átvágnia, mire elérte a csigolyákat, és a test kényelmetlenül rengett a műtőasztalon, valahányszor erőt fejtett ki lefelé, hogy hozzáférjen a hátsó csigolyaívhez.
Aztán egy fül-orr-gégész régi barátja kérésére felnyitotta egy tizenhét éves fiú belső hallójáratát – különös, hogy a gégészek mennyire visszariadnak attól, hogy saját maguk keressék meg a befelé vezető, nehéz utat. Perowne nagy, téglalap alakú csontlebenyt vágott a fül mögött, ami jóval több mint egy óráig tartott, és bosszantotta Jay Strausst, ő ugyanis szeretett volna a csapat saját műtéti listájával előbbre jutni. Végül feltárult a mikroszkóp előtt a fültornác jóindulatú daganata – kicsi vesztibuláris schwannóma, alig három milliméterre a belső fültől. A kimetszést szakorvos barátjára hagyva, Perowne máris sietett tovább egy második kisebb beavatkozásra, amely azonban okozott némi bosszúságot is – egy hangos fiatal nő idülten sértődött modorban követelte, hogy beültetett gerincstimulátorát helyezzék át hátulról előre. Perowne alig egy hónapja tette át oda, ahol most volt, miután a nő panaszkodott, hogy kényelmetlen neki az ülés. Ezúttal azt állította, hogy a stimulátortól nem tud ágyban feküdni. Perowne hosszú metszést ejtett keresztbe a hasfalon, és értékes időt vesztegetett el azzal, hogy könyékig a páciens hasába temetkezve kereste az elektromos készülék drótját. Biztos volt benne, hogy a nő nemsokára ismét jelentkezni fog.
Előre csomagolt tonhalas-uborkás szendvicset és egy üveg ásványvizet fogyasztott ebédre. A zsúfolt kávézóban, ahol a pirítós és a mikrohullámú sütőben felmelegített tészta mindig a nagy műtétek szagára emlékeztette, Heather mellett ült; két beavatkozás között ez a közkedvelt cockney asszonyság segít kitakarítani a műtőket. Heather elmesélte, hogy fegyveres rablásért letartóztatták a vejét, miután a rendőrségen előállítottak közül őt választották ki, persze tévesen. De tökéletes volt az alibije – a bűntény elkövetésekor éppen a fogorvosnál húzatta ki a bölcsességfogát. A teremben egyébként többnyire az influenzajárványról folyt a szó – délelőtt haza kellett küldeni az egyik műtős nővért és az egyik gyakornokot a sebészetről, aki Jay Strauss mellett dolgozik. Negyedóra múlva Perowne újra munkába állította a csapatot. Míg Sally a szomszédban lyukat fúrt egy öreg nyugdíjas közterület-felügyelő koponyájába, hogy mérsékelje a koponyaűri vérzés – krónikus szubdurális vérömleny – által az agyfelszínre gyakorolt nyomást, addig Perowne a műtő legújabb, számítógépes képalkotással vezérelt berendezése segítségével kimetszett egy gliómát következő páciense jobb hátsó homloklebenyéből. Aztán átadta a vezetést Rodneynak, ő pedig nekilátott lyukat fúrni egy másik szubdurális vérömlenyhez.
A pénteki műtétek csúcspontja egy gyermekkori asztrocitóma eltávolítása volt, méghozzá egy tizennégy éves nigériai lány agyából, aki Brixtonban lakott nagynénjével és anglikán plébános nagybátyjával. Legjobban a tarkó felől, a kisagyon keresztül lehetett elérni a tumort, ám ehhez az altatott betegnek ülő helyzetben kellett maradnia. Ez különösen Jay Straussnak jelentett gondot, mert megeshetett, hogy levegő kerül egy érbe, és embóliát okoz. Andrea Chapman problémás beteg volt, és problémás unokahúg. Tizenkét évesen érkezett Angliába – a kétségbeesett plébános és felesége fényképet is mutatott Perowne-nak: rajta félénk mosolyú kislány szoknyában, nagyon tiszta, rendes, a hajában szoros masnik. Amint elkezdett járni a brixtoni középiskolába, feltört benne valami, amit az észak-nigériai falusi élet addig lefojtott. Megszerette a zenét, a ruhákat, a beszélgetést, az értékeket – az utcát. Játssza az eszét, súgta meg bizalmasan a plébános, miközben a felesége megpróbálta elhelyezni Andreát az osztályon. Kábítószert fogyaszt az unokahúga, iszik, bolti lopásokon kapják, lóg az iskolából, gyűlöli a tekintélyt, és „káromkodik, mint egy kocsis”. Lehet, hogy azért, mert nyomja az agyát a tumor?
Perowne nem kínálhatott ilyen vigaszt. Messze volt a homloklebenytől a daganat. Mélyen, a kisagy féltekéit összekötő féreg felső részében fészkelt. Andreának reggelente fájt a feje, vakfoltokat látott, és ataxia – mozgászavar – gyötörte. De ezek a tünetek sem tudták eloszlatni azt a gyanúját, hogy összeesküvésnek köszönheti a betegségét – gyámjaival, az iskolával és a rendőrséggel szövetkezve a klubokban tölthető éjszakáit akarja megnyirbálni a kórház. Néhány óra leforgása alatt összerúgta a port az ápolónőkkel, az osztályos főnővérrel és egy idős beteggel, aki azt találta mondani, hogy nem hajlandó tovább hallgatni ezt a trágár beszédet. Magának Perowne-nak is csak nagy nehezen sikerült megértetnie vele, milyen megpróbáltatások várnak rá. Még ha éppen nem volt felajzva, Andrea akkor is az MTV-ben nyilatkozó rapperek stílusát majmolta, és ahogy az ágyon ült, a felsőtestét ingatva, körkörösen mozgatva lefelé fordított tenyerét, a levegőt simította, mintha önnön készülő viharát csitítaná. De Perowne csodálta benne a szellemet, a szilaj, fekete szemeket, a tökéletes fogsort és a formálódó szavak körül verdeső tiszta, rózsaszín nyelvet. Andrea még dühös ordítozás közben is vidáman mosolygott, mintha mulattatná, hogy ilyen messzire el tud menni. Egy amerikai, Jay Strauss meleg közvetlensége kellett ahhoz – mert ezzel senki más nem rendelkezett az angol kórházban –, hogy megzabolázza Andreát.
Andrea operációja öt órán át tartott, és jól sikerült. Ülő testhelyzetbe igazították, és az előtte álló kerethez csatolták a fejét rögzítő satuszerű eszközt. A koponya hátsó falának felnyitása nagy óvatosságot kívánt a közvetlenül alatta futó erek miatt. Rodney Perowne mellett állva be-behajolt, hogy leöblítse a fúrás helyét, és nagyfrekvenciás bipoláris villával kiégesse a vérző sebet. Végre feltárult előttük a tentorium – a kisagysátor –, ez a finom szerkezetű, halvány szépség, mint a megpördülő fátyoltáncos, ahol a kemény agyhártya, a dura összeér, majd ismét szétválik. A sátor alatt feküdt a kisagy. Perowne óvatos metszéseket ejtve hagyta, hogy a nehézkedés húzza lejjebb a kisagyat – nem volt szükség fogóra –, s így mélyen be lehetett látni egészen a tobozmirigyig, amely előtt széles, vörös tömegként terpeszkedett a daganat. A jól körülírható asztrocitóma csak részben hatolt be a környező szövetekbe. Perowne úgy tudta kimetszeni csaknem az egészet, hogy nem tett kárt egyetlen magas funkciójú területben sem.
Percekre átengedte Rodney mikroszkópjának és szívójának a terepet, és ugyancsak Rodney zárta be a koponyát. Perowne maga kötözte be a lány fejét, és amikor végre távozott a műtőből, egyáltalán nem érezte fáradtnak magát. Az operációk sosem merítik ki – amint átadja magát a munkának, a műtő és a csapat zárt világának, a beavatkozások szigorú rendjének, vagy elmerül a sebészeti mikroszkóp megelevenítő perspektívájában, vagy épp siet valahová a folyosón, olyasféle emberfeletti munkabírást tapasztal meg, amely inkább heves vágyakozáshoz hasonlít.
Ami a hét többi napját illeti, a két délelőtti rendelés nem volt megterhelőbb, mint máskor. Túlságosan tapasztalt, már nem indítja meg a sokféle baj, amivel találkozik – az a kötelessége, hogy hasznos legyen. Nem fárasztották a vizitek és a heti értekezletek sem. Inkább a péntek délutáni papírmunka viselte meg, a restancia, a megírandó beutalók, a hozzá érkező beutalók megválaszolása, két előadás tartalmi kivonata, levelek kollégáknak és szerkesztőknek, egy befejezetlen szaklektori vélemény, indítványok a vezetőségnek, a Társaság szerkezetében célszerűnek tartott változások kezdeményezése, valamint módosító javaslatok az oktatási gyakorlat terén. Más szemmel kell nézni – mindig lehet más szemmel nézni – a kórház sürgősségi osztályát. Már nem elég egyszerű vasúti szerencsétlenségekkel számolni, és az olyan szavak, mint „katasztrófa”, „tömegszerencsétlenség”, „vegyi és biológiai hadviselés” vagy „nagyszabású támadás”, mára egészen kiüresedtek az örökös ismétlésben. Az elmúlt év folyamán észrevette, mennyire megszaporodtak az új bizottságok, albizottságok és az irányítás erővonalai, amelyek a kórházból kinyúlva, az orvostársadalmi hierarchiát meghaladva, a közigazgatás legtávolabbi tartományain keresztül egészen a belügyminiszter irodájáig érnek.
Perowne monoton hangon diktált, és a titkárnő már rég hazament, amikor ő még mindig túlfűtött irodafülkéjében ült a kórház harmadik emeletén, és gépelt. Nem ment simán, ez szokatlan volt, hátráltatta. Büszke rá ugyanis, hogy gyorsan ír, stílusa gördülékeny és fanyar. Sosem kell sokat törnie a fejét – írni és fogalmazni egy és ugyanaz. Most mégis akadozott. És noha nem hagyta cserben a szakmai zsargon – második anyanyelve –, szövege ügyetlenül gyarapodott. Egy-egy szó ormótlan tárgyakat – biciklit, nyugágyat, vállfát – juttatott eszébe, amelyek keresztbe feküdtek az útjában. Fejben megfogalmazta a mondatot, de az szétesett a papíron, vagy gépelés közben olyan nyelvtani zsákutcába jutott, ahonnan csak verejtékezve találta meg a kiutat. Nem adott magának szusszanásnyi időt sem, hogy eldöntse, oka vagy következménye-e a fáradtságnak ez a küszködés. Konokul hajtotta magát, amíg be nem fejezte. Este nyolckor megírta számos e-mailje közül az utolsót is, és fölállt az asztaltól, amelynél délután négy óta görnyedezett. Távozóban még benézett az intenzív osztályon fekvő betegeihez. Nem volt semmi baj, Andrea állapota biztatónak látszott – aludt, a rákötött műszer jó értékeket mutatott. Félóra sem telt bele, Perowne már otthon, a kádban tartózkodott, nem sokkal később pedig már ő is aludt.
Két sötét kabátos alak vág át a téren a Cleveland Street felé, átlósan és tőle távolodva, magas sarkú cipőjük egymást ügyetlenül ellenpontozva kopog – bizonyára nővérek, hazafelé tartanak, bár furcsa, ilyenkor nincs műszakváltás. Nem beszélgetnek, és jóllehet nem lépnek egyszerre, szorosan egymás mellett mennek, csaknem összeér a válluk ebben a testvéri meghittségben. Először éppen Perowne ablaka alatt haladnak el, majd negyed körívnyit kerülve a park körül tempósan távolodnak. Van valami megindító abban, ahogy felszálló leheletük egy-egy különálló párafelhővé alakul a hátuk mögött, mintha gőzmozdonyt játszó gyerekek lennének. A tér túlsó sarka felé igyekeznek, Perowne pedig a magasság kínálta előny jóvoltából, meg mert amúgy is különös hangulatban van, nemcsak nézi, hanem őrködve nézi őket, egy távoli isten birtokosi figyelmével felügyeli haladásukat. Az élettelen hidegben mint kicsi, hőtermelő biológiai gépek, kétlábú terepjárók szelik át az éjszakát, felruházva megszámlálhatatlanul sokfelé ágazó, csontgömb tokba süllyesztett ideghálózattal, betemetett rostokkal, meleg szálakkal, melyek a tudat láthatatlan fényével világítanak – ezek a gépek maguk szabta pályán járnak.
Percek óta áll az ablaknál, elragadtatottsága múlófélben, dideregni kezd. Ahol a platánfák véget érnek, könnyű dér borítja a magas vasráccsal körbekerített park tájkertészetileg kialakított dimb-dombjait. Perowne látja, hogy egy mentőautó, villogó kék fénnyel, de nem szirénázva, befordul a Charlotte Streetre, majd nagy gázzal elviharzik délnek, talán a Sohóba. Az ablaktól elfordulva hátranyúl a vastag gyapjú háziköntösért, amely egy szék támlájára vetve fekszik. Elfordul, mégis elhatol a tudatáig, hogy valami új elem jelent meg odakint, a téren vagy a fák között, valami fényes, de színtelen, látómezejének szélén elmaszatolódva, ahogy a fejét elmozdítja. De nem néz oda azonnal. Fázik, a köntöst akarja. Fölemeli, felhúzza az egyik karjára, és csak akkor lép vissza az ablakhoz, amikor már a másik karjával is beletalál a köntös ujjába, és dereka köré hurkolja az övet.
Nem fogja fel azonnal a látványt, bár azt hiszi, igen. Az első pillanat mohó kíváncsiságában bolygóközi arányokkal ruházza fel: meteor lángol London egén, balról jobbra, a szemhatárhoz közel, de jóval a legmagasabb épületek fölött szeli át. Csakhogy a meteorok dárdaként, tűszerűen suhannak. Villanásnak látjuk őket, mielőtt elemésztődnek a hőben. Ez viszont lassan, sőt, méltóságteljesen mozog. Perowne egy pillanat alatt még nagyobbra, naprendszer léptékűre tágítja a perspektívát: ez a tárgy nem sok száz, hanem sok millió mérföldnyire van, messze kint a világűrben, ott kering időtlen nap körüli pályán. Sárgás fényű üstökös, ragyogó magja tűzcsóvát húz maga után. A cumbriai Tóvidéken, füves dombocska tetejéről nézte Rosalinddal meg a gyerekekkel a Hale−Bopp-üstököst, s most ugyanúgy beledobban a szíve a hálába, amiért egy pillantást vethet valami földi korlátokon túli, igazán személytelenre. És ez jobb, fényesebb, gyorsabb, váratlanságánál fogva lenyűgözőbb. Biztos beharangozta a média, csak ők nem figyeltek föl rá. Túl sokat dolgoznak. Fölébreszti Rosalindot, gondolja – őt is felvillanyozná a látvány –, de lehet, hogy mire odaér az ablakhoz, eltűnik az üstökös. És akkor ő is lemarad róla. Mégis, túl rendkívüli ahhoz, hogy ne ossza meg vele.
Az ágy felé tart, amikor meghallja a mély robajt, a lágyan morajló, de egyre erősebb mennydörgést, és megtorpan, fülel. Már mindent ért. Hátranéz, hogy megbizonyosodjon róla. Hát persze, egy üstökös akár olyan messze is lehet, hogy látszólag egy helyben áll. Rémülten siet vissza az ablakhoz. Az egyenletesen erős dübörgésben ismét léptéket vált, ezúttal közelít, a csillagporból és jégből a földrajzi közelbe. Csak három-négy másodperc telt el azóta, hogy meglátta a tüzet az égbolton, mégis már kétszer változtatott véleményt. A fény útvonalát ő is sokszor megjárta életében, hiszen ez az a szakasz, amelyen rutinszerűen be szokta kapcsolni a biztonsági övét, megigazítja az óráját, félreteszi a lapokat, és mindig kíváncsian nézi, vajon fel tudja-e fedezni saját házát a hatalmas, már-már szép narancs-szürke rengetegben; keletről nyugatra, a Temze déli partja mentén, hatszáz méter magasan, a Heathrow repülőtérhez vezető utolsó szakaszon.
Most pontosan tőle délre, alig másfél kilométernyire halad a fény, hamarosan beér a csupasz platánok csúcsai közé, aztán eltűnik a Rádiótorony mögött, a legalacsonyabb parabolaantennák tányérjai magasságában. A városi fények ellenére a kora reggeli sötétségben nem látható a gép körvonala. Az errefelé eső szárnyon kell lennie a tűznek, ahol a géptörzshöz illeszkedik, vagy a szárny alatt felfüggesztett motorban. A tűz eleje lapított fehér gömb, amely sárgásvörös tölcsérben folytatódva foszlik szét, és nem is annyira meteorra vagy üstökösre hasonlít, hanem arra, ahogyan egy művész ábrázolná égő színekkel. Villognak a leszállófények, mintegy színlelve, hogy minden rendben van. De a motorhang árulkodik. A szokásos öblös, szeles bömbölés mellett egyre erősödik valami erőlködő, fulladozó, kísértetiesen visító hang – egyszerre sikoly és elnyújtott üvöltés, tisztátalan, szennyes zaj, amely azt sugallja, hogy az edzett acél teherbírását meghaladó gépi erőfeszítés történik –, örvénylőn süvít fölfelé egy végpontba, felelőtlenül följebb, s mindig följebb, mint irtózatos hullámvasút kísérőzenéje a vidámparkban. Mindjárt beleroppan valami.
Már nem gondol arra, hogy fölébressze Rosalindot. Miért ébredjen erre a lidércnyomásra? Igazából ismerős a látvány, mint egy visszatérő álom, amely éppen kibontakozik előtte. Míg az utasok többségéhez hasonlóan a légi utazás egyhangúságának látszólag megadva magát engedelmesen leszíjazva ül az előre csomagolt étel előtt, gyakran engedi szabadjára eshetőségek között kalandozó gondolatait. Odakint, tizenkétezer méterrel a föld fölött, a vékony acélfalon és a vidáman recsegő műanyagon túl mínusz hatvan fok van. Míg másodpercenként százötven méteres sebességgel süvít az ember az Atlanti-óceán fölött, azért hódol be a könnyelműségnek, mert mindenki ezt teszi. Utastársaink azért nyugodtak, mert körülöttük mindenki más nyugodtnak látszik, és ez ránk is érvényes. Ha abból a szemszögből nézzük, hogy hány halál jut egy utaskilométerre, akkor biztató a statisztika. És mi más módon vegyen részt az ember egy dél-kaliforniai konferencián? Értéktőzsde a légi utazás, egymásban tükröződő észlelések csalóka trükkje, a közös alapba gyűjtött hit törékeny szövetsége; amíg kitartanak az idegek, és nincs bomba vagy merénylő a fedélzeten, addig mindenki virul. De ha baj van, nincsenek félmegoldások. Ha tehát más szemszögből nézzük – hány halál jut egy utazásra –, akkor már nem olyan biztatóak a számok. Összeomolhat a piac.
Kezében műanyag villával gyakran elgondolja, hogyan menne végbe – az utastérben a kiáltozást, amelyet részben elfojt a tompa akusztika, a kézitáskákban a mobiltelefonok, az utolsó szavak keresgélését, a gép legénységét, ahogy rémületükben megpróbálnak ragaszkodni a követendő eljárás még emlékezetükbe idézhető töredékeihez, az egyenletes szarszagot. De ugyanilyen ismerős a kívülről, távolból felépített jelenet is. Már csaknem másfél éve, hogy a világ nagy része végignézte, majd újra meg újra végignézte, ahogy az égbolton át a pusztulásba hajtják a láthatatlan túszokat, és azóta újszerű képzettársítások szövődnek bármely ártatlan sugárhajtású, utasszállító gép köré. Mindenki egyetért abban, hogy manapság máshogy festenek a repülőgépek az égen, ragadozót vagy halálraítéltet látunk bennük.
Henry tudja, hogy becsapja a szeme, igazából nem látja a gép mélyebb fekete foltját a sötét égen, csak úgy képzeli. Az égő motor üvöltése egyre magasabb hangtartományba ér. Nem lepné meg, ha kigyúlnának a villanyfények a házakban, vagy megtelne a tér pongyolás emberekkel. A háta mögött Rosalind az oldalára fordul, nagy gyakorlata van benne, hogyan zárja ki álmából a város éjszakai háborgásait. Valószínűleg nem tolakodóbb a zaj, mint egy szirénázó jármű a Euston Roadon. Közben megnőtt a fehér tűzmag és színes farkcsóvája – a gép közepe táján ülő utasok közül egy sem élheti túl. Ismerős elem ez is: a rettenet, amit nem láthat. A biztonságos távolból megfigyelt katasztrófa. A tömeghalál, melyet végignéz ugyan, mégsem lát meghalni senkit. Nincs vér, nincs üvöltés, nincs egyetlen emberi alak sem, és ebbe az ürességbe szabadul be, s kényszerít látni a képzelet. A halálos küzdelmet a pilótafülkében, a bátor utasokból összeállt kis csapatot, az utolsó remény rohamát a fanatikusok ellen. Azoknak a lángoknak a forrósága elől a gép melyik részébe szaladjunk? A pilótafülke felőli vége valahogy kevésbé látszik magányosnak. Szánalmas bolondság vajon, vagy szükséges optimizmus kivenni a kézitáskát az ülés fölötti csomagtartóból? Vajon az a vastagon sminkelt hölgy, aki udvariasan kínált croissant-nal és dzsemmel, megpróbál-e most megakadályozni ebben?
A gép elhalad a fák csúcsa mögött. Röviden, ünnepi ragyogással fel-felsziporkázik a tűz az ágak és a gallyak között. Perowne-nak megfordul a fejében, hogy tennie kellene valamit. Mire hívását fölveszi és továbbítja a sürgősségi szolgálat, addigra bármi történik is, már múlt idő lesz. Ha még él a pilóta, addigra leadja rádión a vészjelet. Talán már javában terítik a habot a kifutópályára. Értelmetlen most bemennie a kórházba, hogy készen álljon. Sürgősségi ellátás szempontjából területileg nem hozzájuk tartozik Heathrow. Talán máshol, nyugatabbra, sötét hálószobákban orvosok kapkodják magukra a ruhájukat, miközben fogalmuk sincs, mi vár rájuk. Huszonöt kilométernyi ereszkedő még hátravan. Ha felrobbannak az üzemanyagtartályok, nem lesz semmi tennivaló.
A gép kibukkan a fák közül, keresztez egy rést, és eltűnik a Rádiótorony mögött. Ha Perowne fogékony lenne a vallásos érzelemre, a természetfölötti magyarázatokra, akkor eljátszhatna a gondolattal, hogy szólították; szokatlan lelkiállapotra ébredt, minden ok nélkül ment az ablakhoz, el kellene ismernie hát, hogy rejtett parancs nyilvánult meg ebben, külső intelligencia, amely valami jelentőségteljeset akart mutatni vagy mondani neki. Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon, nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen. Egyszerű elv érvényesül itt. A természetfölöttire fogékony ember primitív gondolkodásának az a lényege, amit pszichiáter kollégái problémának, ideának vagy hivatkozásnak neveznek. Ha túlteng a szubjektív elem, az egyén igényei szerint rendezi a világot, ám ő maga nem képes tudomásul venni önnön jelentéktelenségét. Henry szerint minden efféle okoskodás olyan spektrumba tartozik, amelynek legszélső tartományában elhagyott templomként emelkedik a pszichózis.
Meglehet, hogy efféle okoskodás gyújtotta fel azt a gépet. Egy szilárd hitű ember, cipője sarkában bombával. A rettegő utasok közül sokan talán épp istenükhöz imádkoznak, ki-ki a magáéhoz – íme, még egy hivatkozási probléma –, kérve őt, hogy lépjen közbe. És ha lesznek halottak, a temetésen az élők ugyanattól az istentől fogják esdekelve kérni a vigasztalást, aki a halált elrendelte. Perowne csak álmélkodva tud tekinteni erre, mint olyan emberi komplikációra, mely túl van az erkölcs hatókörén. Az esztelenség, az öldöklés mellett sok tisztesség, jó emberek, jó cselekedetek, gyönyörű katedrálisok, mecsetek, kantáták, versek fakadnak belőle. Sőt, döbbenten és méltatlankodva pap szájából hallotta egyszer, hogy még Isten tagadása is spirituális gyakorlat, az ima egy formája: nem könnyű a hívők szorításából szabadulni. Legjobb abban reménykedni, hogy egyszerű, világi, műszaki hiba okozta a gép végzetét.
Elszáll a repülő a Rádiótorony mögött, és távolodni kezd a nyugati égbolt egy üres darabján át, kissé északnak kanyarodva. A tűz kisebbnek látszik a lassan változó perspektívában. Henry most leginkább a gép farkát és villogó fényeit látja. A kínlódó motorzaj egyre halkul. Vajon ki van-e már eresztve a futómű? Míg ezen töpreng, kívánja, sőt akarja is, hogy úgy legyen. Az ima egy formája? Nem kér kegyet senkitől. A leszállást jelző fények már elenyésztek, de ő még mindig nyugat felé fordulva kémleli az eget, fél, hogy látni fogja a robbanást, mégsem tud másfelé nézni. Még mindig fázik, hiába a köntös, s ahogy letörli az ablaküvegről a leheletéből kicsapódott párát, arra gondol, milyen távolinak tetszik most az a mámoros, spontán hangulat, amely kiugrasztotta az ágyból. Végül visszahúzza, csendben behajtja az eget elrejtő spalettát.
Ahogy ellép az ablaktól, eszébe jut egy híres gondolati kísérlet, valamikor régen, egy fizikakurzuson tanult róla. Egy macska, Schrödinger macskája, szem elől elzárva, zárt dobozban tartózkodik, és vagy él, vagy épp most végzett vele a véletlenszerűen működésbe hozott kalapács, amely összetört egy mérget tartalmazó fiolát. Amíg a megfigyelő föl nem emeli a doboz fedelét, a két lehetőség, az élő macska és a döglött macska egymás mellett, párhuzamos univerzumokban, egyaránt valósan létezik. Abban a pillanatban, amikor fölemelik a doboz fedelét, és megvizsgálják a macskát, összeomlik valamelyik valószínűségi kvantumhullám. Henry számára sosem volt értelme ennek. Emberi értelme. Bizonyára ez is csak példa a hivatkozás problémájára. Állítólag már a fizikusok sem nagyon hisznek benne. Ami most történt, túl van a bizonyíthatóságon: eredmény, következmény, mely elkülönülve, őtőle függetlenül létezik a világban, jóllehet mások ismerik, de ő még nem. Ami tehát összeomlik majd, az az ő tudatlansága lesz, amikor kiderül, mi történt. Bármi a végeredmény, már föl van írva a táblára. És bárhol van is a végállomás, akár életben maradtak az utasok a nagy ijedség után, akár meghaltak, biztos, hogy már megérkeztek.
Az első rendelésen legtöbben lopva szemügyre veszik a sebész kezét, szeretnék megnyugtatónak látni. Azt nézik, elég finom, érzékeny, határozott-e a kéz, talán azt is, hogy makulátlanul fehér-e. Henry Perowne évente jó néhány beteget veszít emiatt. Általában előbb tudja ezt, mint maguk a betegek: abból, ahogy ismételten lefelé pillantgatnak, ahogy egyre akadozóbban teszik föl az előre kigondolt kérdéseket, és amilyen túláradón hálálkodva búcsúzkodnak kifelé menet. Más betegeknek nem tetszik, amit látnak, de nem tudják, hogy jogukban áll másik orvoshoz fordulni; akad, aki felfigyel ugyan Perowne kezére, de a hírnevére tekintettel kibékül vele, vagy éppenséggel fütyül az egészre; és olyanok is vannak, akik semmit sem vesznek észre, semmit sem éreznek, vagy nem képesek kommunikálni, éppen annak a kognitív károsodásnak a következtében, amely miatt felkeresték.
Perowne-t ez nem zavarja. Keressenek a bizalmatlanok mást odakint a folyosón vagy kint a városban. Jönnek helyettük újak. Mély és széles az idegrendszeri nyavalyák tengere. Neki nagyon is biztos a keze, de nagy. Lenne csak rendes zongorista – belekóstolt, de nem ért hozzá –, hasznát venné, hogy tíz hangot átér. Bütykös a keze, az ujjperceknél kidudorodik rajta a csont meg a porc, és mindegyik ujja tövénél rőtes szőrzet nő, míg az ujjhegyek laposak és szélesek, akár a szalamander tapadókorongjai. Már-már szerénytelenül hosszú hüvelykujja banánszerűen hátrahajlik, és még nyugalmi állapotban is különösen hajlékonynak látszik, szinte cirkuszi porondra való, bohóchoz, artistához jobban illene. És e kezeket, akárcsak Perowne jelentős részét, vidám szeplők borítják, narancssárga és barna festékpöttyök tarka keveréke, fölkúszva szinte az ujjai hegyéig. Némely beteg idegennek, sőt, egészségre ártalmasnak érzi ezt: ilyen kezek még kesztyűsen se matassanak az agyában.
Magas, szikár férfi kezei ezek, aki az elmúlt években fölszedett magára egy kis súlyt, megállapodottságot. Huszonéves korában úgy lógott rajta a tweedszövet zakó, mint egy karón. Ha rendesen kihúzza magát, egy méter nyolcvannyolc magas. Kissé görnyedt testtartása bocsánatkérőn hat, ami sok betege szerint személyes varázsának része. Szintén oldja bennük a szorongást Perowne szelíd modora, nyájas zöld szeme és mosolygáskor elmélyülő szarkalábai. Negyven-egynéhány éves koráig ugyanilyen jótékonyan megnyerő hatást értek el az arcát és homlokát borító kisfiús szeplők, de újabban halványulni kezdtek, mintha vezetői pozíciója miatt immár nem engedhetne meg magának ilyen frivol külsőt. Kevésbé örülnének a betegek, ha tudnák, hogy nem mindig figyel rájuk. Olykor álmodozik. Mint autórádióból a fontos közlekedési figyelmeztetés, néha sürgetőn és akadálytalanul nyomul be a tudatába egy homályos szöveg, akár olyankor is, amikor éppen egy beteggel foglalkozik. Ügyesen tünteti el a nyomokat, mert közben tovább bólogat, ráncolja a homlokát, vagy száját kissé összeszorítva töretlenül kitart egy félmosoly mellett. Amikor másodpercek múlva magához tér, sosem érzi úgy, hogy lemaradt valami lényegesről.
A görnyedtség kissé becsapós. Perowne-nak mindig volt igénye a testmozgásra, nem szívesen mondana le róla. Nagyvizit közben olyan türelmetlen tempóban rója a kórház folyosóit, hogy kísérete alig tud lépést tartani vele. Többé-kevésbé egészséges. Ha zuhanyozás után rászán egy kis időt, és alaposabban szemügyre veszi magát az egész alakos fürdőszobai tükörben, észreveszi a dereka körül az első kis vastagodást, azt a szinte érzéki duzzanatot a bordák alatt. Eltűnik, ha egyenesen áll, vagy felemeli a karját. Máskülönben izomzata – a mell- és hasizmok – ha szerény is, tisztességesen kirajzolódik, főleg amikor nem ég a mennyezeti lámpa, és oldalról esik rá a fény. Van még benne erőtartalék. A haja ritkul ugyan, de még mindig vörösesbarna. Csak a szeméremtájékon jelent már meg egy-két őszülő, göndör szőrszál.
Még ma is majd’ minden héten fut a Regent’s Parkban, William Nesfield restaurált kertjein keresztül, majd a Lion Tazza mellett a Primrose Hillig és vissza. És még mindig nyerni tud fallabdában egyik-másik fiatalabb kollégája ellen, a squash-pálya középvonalánál, annak is a közepe táján helyezkedve el, ahonnan nemcsak messzire elér hosszú karjával, hanem könnyedén indítja magas, ívelt labdáit, melyekre különösen büszke. A szombati mérkőzéseken csaknem felerészben legyőzi aneszteziológus kollégáját. De ha ellenfele elég ügyes, ki tudja mozdítani a pálya közepéről, és megfuttatja, akkor Henry húsz perc alatt kész van. Előfordul, hogy ilyenkor a hátsó falnak dőlve feltűnésmentesen megméri a pulzusát, és fölteszi magának a kérdést, hogy negyvennyolc éves porhüvelye vajon kibírja-e a százkilencvenet. Egyik ritka szabadnapján éppen két játszmával vezetett Jay Strauss ellen, amikor behívták őket a kórházba – ekkor ütközött össze két vonat Paddingtonnál, mindenkit riasztottak –, s így dolgoztak tizenkét órán át megállás nélkül, zöld műtősköpenyük alatt edzőcipőben és sortban. Perowne minden évben indul a karitatív célú félmaratonin, és azt beszélik, hogy minden beosztottjának, aki előbbre kíván jutni, ugyancsak futnia kell, de ez nem igaz. Tavalyi eredménye – egy óra negyvenegy – tizenegy perccel rosszabb volt, mint a legjobb, amit valaha elért.
Szelídsége félrevezető, inkább stílus, mint jellemvonás – szelíd agysebésznek lenni nem lehetséges. Természetes hát, hogy orvostanhallgatók és gyakorló orvosok kevésbé tapasztalják meg személyiségének e varázsát, mint a betegek. Az a diák, aki egy CT-leletről beszélve Perowne jelenlétében azt találta mondani, hogy „balra egész lent”, futólag dührohamra ingerelte, majd szégyenszemre száműzetett azzal, hogy tanulja meg újra a helymeghatározás szakszavait. A műtőben Perowne-t leginkább kifejezéstelennek mondják a kollégái: nem dől belőle a trágárság, mely másoknál együtt szaporodik a növekvő nehézséggel és rizikóval, nem fenyegetőzik sziszegve, hogy kizavarja azt, aki elügyetlenkedett valamit, nem tesz vagány megjegyzéseket a bajusza alatt – Hoppá, kidobtuk a hegedűleckéket! –, ami elvben a feszültség levezetését szolgálná. Szerinte épp fordítva: ha nehéz a helyzet, legjobb fenntartani a feszültséget. Ilyenkor tömör mordulások vagy a csönd felel meg az ízlésének. Amikor a gyakornok szerencsétlenkedik a refraktométer beállításával, vagy a műtős nővér úgy tartja oda a hipofízisfogót, hogy nem esik kézre, Perowne, ha rossz napja van, megereszthet egy kurta, száraz „bassza meg”-et, amely csak felkavaróbb attól, hogy ritka és hangsúlytalan, s ilyenkor feszesebb lesz körülötte a csend. Egyébként szereti, ha zene szól a műtőben, amikor dolgozik – leginkább Bach-zongoraművek: a Goldberg-variációk, a Wohltemperiertes Klavier, a Partiták. Főleg Angela Hewitt, Martha Argerich, néha Gustav Leonhardt előadásában. Ha kifejezetten jó hangulatban van, hajlamos Glenn Gould valamelyik lazább értelmezését választani. Értekezleteken szereti a pontosságot, törekszik rá, hogy az előirányzott időn belül sort kerítsenek minden napirendi pontra, és e tekintetben igen hatékonyan tud elnökölni. Vezető kollégáinak tétova merengései vagy anekdotái – jóllehet a többség eltűri, és szakmai ártalomnak tekinti az ilyesmit – őt türelmetlenné teszik; a képzelgés legyen magányos foglalatosság. A döntés a lényeg.
Bocsánatkérő testtartása, szelíd modora és álmodozásra való hajlama ellenére tehát nem jellemző Perowne-ra, hogy habozik, mint most – az ágy lábánál áll, s képtelen eldönteni, hogy fölébressze-e Rosalindot. Semmi értelme. Nincs mit látni. Indíttatása tökéletesen önző. Rosalind ébresztőórája fél hétkor megszólal, s ha most elmondja neki, amit látott, nincs remény további alvásra. Úgyis hall majd róla. Nehéz napja lesz. Most, hogy becsukta a spalettát, és ismét a sötétben áll, Henry rádöbben, hogy egészen felkavarta, amit látott. Gondolatai szédelgősen, ködös bizonytalanságban követik egymást – nem tud annyi ideig összpontosítani, hogy kikényszerítse belőlük az értelmet. Valahogy bűnösnek, de tehetetlennek is érzi magát. Ellentmond egymásnak a kettő, de nem teljesen, és éppen azt kellene most megértenie, hogy milyen mértékben fedik egymást, mi módon fejezik ki más-más szemszögből ugyanazt a tartalmat. Bűnös, mert tehetetlen. Tehetetlenül bűnös. Belegabalyodik, majd ismét eszébe jut a telefon. A nappal fényénél hanyagságnak tetszik-e majd, hogy nem hívta a segélyszolgálatokat? Vagy nyilvánvaló lesz, hogy nem volt mit tenni, hogy úgysem lett volna rá idő? Az a bűne, hogy biztonságos hálószobájában, gyapjú háziköntösben álldogálva, mozdulatlanul és némán, félálomban nézte végig, ahogy mások meghalnak. Igen, telefonálnia kellett volna, legalább azért, hogy beszéljen, hogy hozzámérje a hangját, az érzéseit egy idegenéhez.
És ezért szeretné felkölteni Rosalindot, nem egyszerűen azért, hogy elmondja neki a hírt, hanem mert némileg meg van zavarodva, minduntalan elsodródik a gondolatmenetétől. Szeretné kipányvázni magát pontos részletekkel, rendezett formában tárni a látottakat Rosalind e világban otthonos, jogi beállítottságú elméje, nyugodt tekintete elé. Szeretné kezének érintését – kicsi, puha keze van, mindig hűvösebb, mint az övé. Öt napja, hogy legutóbb szeretkeztek, hétfő reggel, a hatórai hírek előtt, közben zuhogott az eső, vihar volt, csak a fürdőszobából szűrődött ki egy kevéske fény, húsz lopott perc – gyakran tréfálkoztak így –, amit a munka fogai közül téptek ki maguknak. Becsvágyó középkorúak bizony érzik néha úgy, hogy csak a munka létezik. Előfordul, hogy Henry este tízig a kórházban van, aztán hajnali háromkor kiugrasztják az ágyból, és megint csak este nyolckor ér haza. Rosalind pedig igyekszik a bíróságoktól független szellemben kormányozni a lapját, így lassú crescendók és hirtelen megtorpanások sorozatából tevődik össze a munkája. Néha napokon, sőt heteken át a munka alakítja minden órájukat; árapályuk, holdciklusuk ez, amelyhez életüket igazítják, és amely nélkül úgy érezhetnék, semmi sincs, Henry és Rosalind Perowne is csak semmi.
Ha sürgősen szükség van rá, Henry nem tud ellenállni, sem megtagadni magától az önző örömöt, hogy érti a dolgát, az élvezetet, amelyet a rokonok megkönnyebbülését látva érez, amikor kilép a műtőből, mint valami isten vagy örömhírt – életet, nem halált – hozó angyal. Rosalindnak a bíróságon kívül vannak a legjobb pillanatai, amikor egy befolyásos peres fél meghátrál a felsőbbrendű érvelés előtt; vagy, ritkábban, amikor az ítélet az ő nézete szerint alakul, és egyúttal jogi elvet érvényesít. Hetente egyszer, többnyire vasárnap este, egymás mellé teszik elektronikus szervezőjüket – mintha két kis lény párosodna –, és az infravörös sugár átszállítja egyikből a másikba kettőjük előjegyzett, várható programjait. Amikor lopnak egy kis időt a szerelemre, sosem húzzák ki a telefont. Valami perverz egybeesés miatt gyakran épp olyankor szólal meg, amikor kezdenének belejönni. Rosalindot ugyanolyan gyakran keresik, mint őt. Ha neki kell felöltöznie, és sietve elhagynia a szobát – s talán átkozódva visszaszaladnia, mert ottfelejtette a kulcsot vagy az aprópénzt –, vágyakozva pillant hátra, majd elindul a kórházba – tíz perc, ha jól kilép –, cipeli terhét, a szerelem halványuló gondolatát. De amint túljut a két lengőajtón, és már a sürgősségi-baleseti osztály kopott, kockás linóleumpadlóját tapossa, lifttel fölmegy a harmadik emeletre, a műtőhöz, és az előkészítőben szappannal a kezében, beöltözve hallgatja a szakgyakornok nehézségeit, úgy hagyják el a vágy utolsó emlékfoszlányai, hogy észre sem veszi. Nem sajnálkozik. Híres a gyorsaságáról, sikereiről, hosszú várólistájáról – évente több mint háromszáz beteget vállal. Akad, aki nem jön rendbe, néhányan kissé ködösebb elmével távoznak, de a többség felépül, és sokan ismét munkába állnak; dolgoznak – az egészség legbiztosabb címere éppen ez.
És éppen a munka miatt nem ébresztheti föl Rosalindot. Tíz órára ugyanis rendkívüli tárgyalásra kell mennie a Legfelsőbb Bíróságra. Megakadályozták a lapját abban, hogy beszámoljon egy másik lap elnémításának részleteiről. Az a befolyásos fél, amelyik eredetileg elérte az újság jogi úton való elhallgattatását, sikerrel érvelt a sürgősségi bíró előtt amellett, hogy magát az elhallgattatás tényét sem szabad nyilvánosságra hozni. Ezzel a sajtószabadság egyik alaptételét vonták kétségbe, Rosalind pedig arra törekszik, hogy mire véget ér a nap, elérje a második döntés visszavonását. A tárgyalás előtt zártkörű megbeszélés lesz az irodában, majd – Rosalind reméli – a folyosón sor kerülhet egy puhatolózó beszélgetésre a másik féllel. Később a főszerkesztő és a vezetőség elé tárja, milyen alternatívák közül választhatnak. Tegnap este valószínűleg későn ért haza, jóval azután, hogy Henryt vacsora nélkül elnyomta az álom. Valószínűleg teázott a konyhaasztalnál, és átnézte a papírjait. Lehet, hogy nehezen aludt el.
Henry érzi, hogy kizökkent önmagából, oktalanság, amit szeretne, mégis még mindig szívesen elmondaná Rosalindnak, de csak áll az ágy lábánál, és nézi a paplan alatt kirajzolódó alakot. Rosalind felhúzott térddel alszik, mint egy gyerek. Milyen kicsinek látszik a csaknem teljes sötétségben, az óriási ágyban! Henry figyeli a lélegzését, mely belégzéskor szinte nem is hallható, kilégzéskor halk kis hangsúlyt kap. Rosalind halkan, nedvesen csettint a nyelvével a szájpadlásán. Henry sok éve szeretett bele a kórházban, egy nagy-nagy ijedség után. Rosalind szinte észre sem vette. Csak a fehér köpenyt, ahogy az ágyához lépett, és kiszedte felső ajka belső oldalából a varratokat. Aztán még három hónap telt el, mire Henry megcsókolta azt az ajkat. De addigra már többet tudott róla, vagy legalábbis többet látott belőle, mint amennyire bármely leendő szerelmes számíthat.
Most odalép, fölé hajol, megcsókolja meleg tarkóját. Aztán halkan becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját, lemegy a konyhába, és bekapcsolja a rádiót.
A szülői lét és a modern genetika nagy közhelye, hogy a szülőknek alig van befolyásuk gyermekeik jellemére, vagy nincs is. Sosem tudhatja az ember, kivé lesznek. Lehetőségek, egészség, jövőbeni kilátások, beszédmodor, illemtudás – ezek alakítására lehet módjuk a szülőknek. De hogy miféle ember él majd velük egy fedél alatt, az azon múlik, melyik spermium talál rá melyik petesejtre, két pakli kártyából mely kártyákra esik a választás, hogyan lesznek megkeverve, megemelve és összepárosítva az új kombináció pillanatában. Jó kedélyű vagy neurotikus, nagylelkű vagy mohó, kíváncsi vagy unalmas, közlékeny vagy félénk, vagy bármi egyéb a kettő között; szülői önbecsülés szempontjából szinte sérelmezhető, hogy olyan sok munka már előre el van végezve. Másfelől meg is könnyebbülhet az ember. Amint már egynél több gyermeke van, napnál világosabb: nagyjából hasonló életesélyekből két teljesen különböző személyiség jön létre. A barlangszerű alagsori konyhában, hajnali négy előtt öt perccel, egyetlen fénytócsában, mintha színpadon lenne, a tizennyolc éves, intézményes neveltetésén rég túljutott Theo Perowne ül imbolyogva a hátrabillentett konyhai széken, szűk fekete farmerban, (saját pénzén vásárolt) puha fekete bőrbakancsban, keresztbe tett lába az asztal szélén felpolcolva. Még a véletlenszerűség jegyében sem különbözhetne jobban Daisy nővérétől. Nagy üvegpohárból éppen vizet iszik. Másik kezében tartja a visszahajtott zenei magazint, amelyet olvas. Szegecses bőrdzsekije kupacban hever a földön. Gitárja a konyhaszekrénynek támasztva. A gitártokra került már egynéhány matrica, amilyet utazóládákra szokás ragasztani: Trieste, Oakland, Hamburg, Val d’Isère. Van még rajta hely. A szakácskönyvek fölötti polcon kompakt sztereó zenegép, abból jön a hang, mint halkan szemerkélő eső – egész éjszaka sugárzó popzenei állomás szól.
Perowne néha eltűnődik, megfordulhatott volna-e a fejében még fiatalon, hogy egyszer blues-zenésznek lesz az apja. Ami őt illeti, kétely vagy zokszó nélkül, egyszerű, zökkenőmentes folytonosságban alakult a pályája, a középiskolából egyenesen az orvosi egyetemre került, majd konok kitartással szerzett kórházi tapasztalatot Londonban, Southend-on-Sea-ben, Newcastle-ban, a New York-i Bellevue kórházkomplexum sürgősségi osztályán, aztán újra Londonban. Hogyan származhatott két olyan kötelességtudó, hagyománytisztelő típustól, mint ő és Rosalind, egy ilyen szabad szellem? Olyasvalaki, aki némi iróniával az ötvenes évek bohém divatja szerint öltözik, nem olvas, és nem hagyja magát rábeszélni a továbbtanulásra, aki ritkán kel föl ebédidő előtt, akinek az a szenvedélye, hogy mesterien elsajátítsa a műfaji hagyományok – a Delta, a Mississippi és a Chicago blues – minden árnyalatát, s megtalálja azokat a közbülső zenei frázisokat, amelyek kulcsként nyitnak ki előtte minden rejtélyt, együttese, a New Blue Rider számára pedig meghozzák a sikert. Theo az anyja arcát örökölte, csak nagyobb változatban, és lágy tekintetű szeme is az övé, jóllehet nem zöld, hanem sötétbarna – az a bizonyos mandulaszem, leheletnyi egzotikusan ferde metszéssel. Örökölte anyja nyílt, jóindulatú pillantását és apja csontos, szikár alkatát – de erősebb és alacsonyabb nála. A zenében hasznát veszi, hogy apja kezét is örökölte. A brit blues szűk, pletykás világában ígéretes tehetségként emlegetik Theót, érett zenészként, aki már jól beszéli a műfaj nyelvét, és egy nap majd egy sorban menetelhet az istenekkel, mármint a brit istenekkel, olyanokkal, mint Alexis Korner, John Mayall és Eric Clapton. Valaki azt írta valahol, hogy Theo Perowne úgy játszik, mint egy angyal.
Noha az apja úgy érzi, vannak korlátai ennek a zenei formának, természetesen egyetért Theo választásával. Maga is szereti a bluest – sőt, annak idején éppen ő magyarázta el a kilencéves Theónak a blues lényegét. Később a nagyapa vette át az irányítást. De beleférhet-e egy élet megelégedése tizenkét ütemnyi dallamba, amelyet három nyilvánvaló akkord kísér? Talán ez is azon mikrokozmoszok közé tartozik, amelyek az egész világot tudják adni. Mint egy Spode lapostányér. Vagy egyetlen sejt. Vagy, mint Daisy mondja, egy Jane Austen-regény. Ha muzsikus és hallgatója egyformán jól tudják, merre visz az út, akkor a kitérő lesz az igazi élvezet, a váratlan szembefordulás az árral. Meglátni a világot egy homokszemben. Ugyanígy van, próbálja Perowne meggyőzni magát, egy verőértágulat lecsippentésével: elmerül az ember egy változatlan téma variációiban.
Theo meg-meglendülő játékában van valami parancsoló, ami újra megmagyarázhatatlan vonzalmat ébreszt Henryben a zenei építkezés e csábító egyszerűsége iránt. Theo tágra nyílt szemmel, transzban gitározik, mozdulatlan testtel, még a kezére sem pillant. Csak olykor enged meg magának egy-egy elgondolkodó biccentést. Máskor hátraveti a fejét egy zenei blokk közben, jelzi a többieknek, hogy „megy még egy kört”. Úgy viselkedik a színpadon, mint amikor beszélget, nyugodtan, formálisan, a nyájas udvariasság páncéljával védelmezve azt, ami csak az övé. Ha észreveszi a szüleit valahol a tömegben, föllebben a keze a fogólapról, és szégyenlősen odaint, csak nekik. Henrynek és Rosalindnak ilyenkor eszébe jut a kartonpapír jászol az iskolai tornateremben, s mellette a megilletődött ötéves József, fején a gumiszalaggal ráerősített konyharuhával, ahogy az ijedt Mária kezét fogja, és ugyanígy lopva, kedvesen odaint, amikor a második sorban végre meglátja a szüleit.
Ez a mértéktartás, ez a fesztelenség illik a blueshoz, legalábbis a Theo-féle blueshoz. Amikor rázendít egy olyan közepesen lassú alapzenére, amilyen az esetlenül pontozott ritmusú Sweet Home Chicago – persze mondogatja, hogy már kezdi unni az örökzöldeket –, könnyű, izmos léptekkel indul útnak az alsóbb hangtartományban, mint valami jól táplált ragadozó, amint fáradtságát lerázva habzsolja a tágas szavanna mérföldjeit. Aztán feljebb kúszik az érintőkön, a szerénységbe csipetnyi veszélyesség vegyül. Egy kis döfés szinkópával a fordulónál, egy bővített akkord hirtelen hasítása, egy hang, mely szembefeszül a harmónia áradásával, egy félhanggal okosan leszállított kvint, egy szeptim, buja mikrohangközökbe hajlítva. Aztán egy megindító disszonancia, futólag. Ritmikailag csalhatatlan biztonsággal áll a lábán, és képes egyszerre megszólaltatni triolákat és két vagy négy hangból álló ritmusképleteket. Futamai a bebop lejtését, hangsúlyait hordozzák. A hipnózis, az erőfeszítés nélküli csábítás egy formája ez. Henry senkinek sem árulta el, még Rosalindnak sem, hogy vannak pillanatok, amikor egy West End-i bár végében ülve egészen felvillanyozza a zene, és ebben az elragadtatott állapotban – a zenei élvezettől elválaszthatatlanul – olyan büszke a fiára, hogy összeszorul a mellkasa, szinte fájdalmat érez. Nehezen lélegzik. A blues szívében nem mélabú, hanem valami különös, e világi öröm lakik.
Azért érzi szívbemarkolónak Theo gitárját, mert feddés is van benne, saját élete eltemetett elégedetlenségére emlékezteti, arra, ami hiányzik belőle. Csak fokozódhat ez az érzés, amikor véget ér egy zenei blokk, amikor az osztályvezető idegsebész érzékeny búcsút vesz Theótól és barátaitól, majd az utcára kilépve gyalog indul hazaféle, s közben tűnődik. Az ő életében semmi sincs, ami hordozná ezt a leleményességet, ezt a fajta szabad életérzést. Elhallgatott sóvárgást vagy csalódást hív elő a zene, s neki azt sugallja, hogy megtagadta magától ezt a széles utat, a szív zenében ünnepelt életét. Több életnek kell léteznie, mint amennyit más életek megmentése jelent. Az orvosi pálya fegyelmet, felelősséget követelt, s mindkettőből csak még több lett, amikor Henry húszas éveinek derekán családot alapított – ma fátyolként borul múltjára a kimerültség; noha még mindig elég fiatal, hogy vágyakozzék kiszámíthatatlan, féktelen dolgok után, elég öreg, hogy belássa, szűkülnek az esélyei. Talán most kezd afféle modern, öregedő hülyévé átalakulni, aki azon kapja magát, hogy kirakatok előtt meg-megállva szaxofonokat és motorokat bámul, vagy szívesen hajkurászna a lányával egykorú szeretőket? Drága autót már vett magának. És Theo zenéjétől elnehezíti a szívét a szomorúság. De hiszen épp ez a blues lényege.
Theo üdvözlésképpen visszabillenti négy lábára a széket, és fölemeli a kezét. Nem az ő stílusa, hogy meglepetést mutasson.
– Ilyen korán?
– Most láttam egy égő gépet Heathrow felé repülni.
– Komolyan?
Henry a hifi felé indul, hogy másik állomást keressen rajta, de Theo fölkapja a konyhaasztalról a távirányítót, és bekapcsolja a tűzhely mellett álló kis tévékészüléket, amelyet pontosan az ilyen, bombahírekkel terhes pillanatoknak tartanak. Várják, hogy véget érjen a négyórai híradó grandiózus felvezetése – lüktető szintetikus zene, spirálisokból, sugarakból komponált számítógépes grafika, son et lumière, hang és látvány wagneri léptékű kombinációja, mely gyorsaságot, technológiát, a tudósítások globális jellegét hívatott sugalmazni. Aztán a megszokott, nagyjából Perowne-nal egykorú, szögletes állkapcsú hírolvasó sorolni kezdi a pillanat legfontosabb híreit. Mindjárt nyilvánvaló, hogy az égő repülőgép híre még nem járta be a bolygót. Továbbra is megbízhatatlan, szubjektív esemény marad. Azért belehallgatnak a híradóba.
– Hans Blix: megoldás a háború? – kérdi dallamosan a hírolvasó, míg a háttérben tamtamdobok szólnak, és megjelenik Dominique de Villepin, a francia külügyminiszter, amint éppen tapsot arat az ENSZ vitafórumán. – Igen, mondja az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Nem, mondja a többség.
Aztán: ma háborúellenes tüntetésre készülődnek Londonban és világszerte számos városban; Floridában teniszversenyt szakított félbe egy kenyérvágó késsel fölszerelkezett nő…
Henry kikapcsolja a készüléket.
– Mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezi, mire Theo fölkel, nekilát a kávéfőzésnek, ő pedig elmeséli neki azt, amit a nap hírének hisz. Nem kellene meglepődnie, hogy milyen kevés az elbeszélnivaló – felbukkant a repülőgép, testén azzal a fényes ponttal, balról jobbra átszelte a látóterét, beért a fák, majd a Rádiótorony mögé, aztán eltűnt nyugat felé. Ő azonban úgy érzi, sokkal többet élt át.
– De hát mit kerestél az ablaknál?
– Mondtam, hogy nem tudtam aludni.
– Micsoda véletlen!
– Pontosan.
Találkozik a tekintetük – ez lehetne a kihívás pillanata –, aztán Theo vállat von, elfordul. Bezzeg a nővére szeret vi
