Húsok, nők, semmi

C+
Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009, 356 oldal, 2999 Ft.

 

Gerlóczy Márton huszonnyolc éves író, A csemegepultos naplója már a negyedik könyve. Debütálását, az Igazolt hiányzást a kiadó egy generáció alapkönyvének nevezi, a kiemelkedő eladási példányszámok miatt talán okkal is. Ám a fiatal magyar íróknál szokatlanul erős támogatás sem tehetett az ellen, hogy a folytatások már nem hatottak akkora erővel, sem példányszámilag, sem a visszhangok terén. Itt az új könyv, amiről az előzetes videók és interjúk alapján olyasmire lehetett számítani, mint a Taxidermia, csak írásban, illetve laza, humoros történetek sorára. Ehhez képest A csemegepultos naplója arról szól, hogy az élet szar, a nőket egyből gerincre kell vágni, egyébként pedig nem történik benne semmi.

Tudjuk, hogy Gerlóczy anyaggyűjtésként tényleg beállt egy piacra dolgozni, és nini, az egyes szám első személyben megírt könyv főhőse Márczy Lajos, egy író, aki egy hosszabb munka után beáll egy piacra dolgozni, hogy alámerüljön a húsok és a nők, a „nindzsók” világában.

Oké, piac és hús tényleg van: szafaládé, kolozsvári, lókolbász, stb., (akkor már lehetne disznósajt is akár), meg hentesek, akik horogkeresztes zászlóra gerjednek vagy tudatlanul „akciós cipő eladó” kínai írást varratnak karjukra, de egyáltalán nem játszanak kiemelkedő szerepet. Van viszont sok-sok nő: diáklányok, fodrász, újságíró, szingli harmincas, kövér, ötvenes anyuka, elkényeztetett budai lány és így tovább. Egyikük sem kifejezett szépség, pláne nem kifejezetten okos, de a főhősnek gyakorlatilag mindegy, csak a testiség számít, meg amúgy is kivétel nélkül lenéz mindenkit. Lajos az összeset meg akarja kapni, akit pedig nem sikerül, azt egyből lerázza.

A főhős ellentmondásos figura. Fölényes, nagyképű, mindentudó, kicsit lepattant kocsmatöltelék, aki otthon habos lábvízzel és vörösborral lazít, lenézi azokat a lányokat, akik „nyafogós szólóénekesnőket” hallgatnak, miközben ő Leonard Cohen lemezt tesz fel. A karakter megítélésének az elbeszélő olyan mondatai sem tesznek jót, mint „A nap elszáll, mint a fizetés Szabolcsban.” vagy „És az élet egy pillanat alatt elillan, mint Hufnágel Pisti az ausztrál kikötőben.” A legjobban mégis az fáj, hogyha valaki az éjjel-nappali pénztárosát faszszopó kurvának, a csajokat pedig adott esetben népi pinának nevezi, akkor a farka ne legyen már „Fütykös” vagy esetleg „himbilimbi”. (Na jó, az utóbbi csak egyszer fordul elő.) Tehát a karakter nem teljesen kidolgozott, néhol csak lóg a levegőben, néhol nagyon meg akarja mondani a frankót, az okait pedig sokszor nem értjük, illetve nem is kerülnek szóba.

Ezen kívül megkapja minden és mindenki: Boros és Bochkor, „akikről ez a csekélyértelmű nép képes volt a csekélyképességű fúrópajzsainkat elnevezni”, az „önjelölt borszakértők”, a politológusok, a romkocsmák, a belvárosi kávéházak közönsége, a „démonnyugdíjasok”, az irodalmi folyóiratok hosszú cikkei a semmiről, az „elbaszott celebek, akik este főzni fognak elbaszott celebtársaiknak és megjátsszák, hogy tündéri pofák”, a kritikusok és az esztéták, „akik nem az életből tanulták a művészetet, hanem a művészetből az életet”. Az rendben van, hogy a fent említetteknek beszól az elbeszélő, de az okokat, az indítékokat itt sem értjük, nem tudjuk, akkor mi a helyes, mi a követendő, mi az ellenpont. Mert ne mondja senki azt, hogy az életet kizárólag sablonok szerint, vagy kiábrándult alkoholistaként lehet leélni.

A csemegepultos naplója anekdotafüzérnek túl hosszú, regénynek nem regény, társadalomkritikának meg erőtlen. Ha a könyv elején szereplő mottó („A könyvben szereplő nők és húskészítmények a valóságban jóval romlottabbak.”) nemcsak mottó szintjén jelenne meg, hanem ténylegesen a szövegben, akkor egy sokkal erősebb könyvet vehetnénk a kezünkbe.