Finy Petra: Madárasszony
Libri Kiadó, 2012, 315 oldal, 2533 HUF
A gyerekkönyvszerzőként – megérdemelten – sikert sikerre halmozó Finy Petra a Madárasszonnyal felnőtt olvasótábort célzott meg. A regény különös utazás a múltba. Főhőse, Linger Lea 28 éves fényképész, aki meddőségére keresvén magyarázatot saját famíliája történetében kezd kutakodni, s rokonai közreműködésével vezeti el olvasóját egyrészt a családi múlt komplikált útvesztőibe, másrészt saját belső világának tájaira.
Lea csak egy kusza emlékhalmazt őriz súlyos depresszióval küzdő édesanyjáról, Liliről, aki a betegség elől először a madarak iránti múlhatatlan imádatba, majd öngyilkosságba menekült. Lea megfelelő anyafigura hiányában 28 éves korára átlagos neurotikussá növi ki magát: párkapcsolata hét év után ellaposodott, a gyerek nem jön össze, ő pedig egyre azon rágódik, miért történik vele mindez. Végül úgy dönt, a dolgok végére jár: felkeresi családtagjait, hogy minél többet megtudjon tőlük édesanyja tragikus sorsáról, hátha rejtélyes és kivételes személyisége magyarázatul szolgálhat a mindennapos kudarcokra, a nőként, anyaként való kiteljesedés lehetetlenségére.
Finy Petra regénye egyrészt az identitásválsággal küzdő Linger Lea belső monológjaira, másrészt a különböző nézőpontokat tükröző visszaemlékezésekre épül. Lea édes- és nevelőapjával, nagynénjével, nagyanyjával, nagyapjával, valamint anyja régi barátnőjével, Fannival és egykori nagy szerelmével, Leóval veszi fel a kapcsolatot, hogy sikeresen hatolhasson a múltnak mélységes mély kútjába. A szétszórt emlékdarabkákból fokozatosan építi fel magának az egészet, és a puzzlejáték segítségével lassan kirajzolódó anyakép végül elhozza számára a megváltást.
A szerkezetet egy harmadik sajátosság is jellemzi, nevezetesen – és ez lenne a regény fő „újítása", ha szabad ilyet mondani – a mélyen emberi történet állat- és növényszimbólumokkal való folyamatos átszövése. Az összes szereplő, beleértve a narrátort is, valamilyen állat vagy növény – főként madár – tipikus viselkedését rímelteti az emberi természettel, így érzékeltetve, hogy a homo sapiens sem több, csupán egy faj a Földön a sok közül. Persze a művészi cél nyilván nem ennyi. A madármotívum a szabadság jelképe is: Lili önnön depressziójába záródása valójában az evilági kötelékektől való szabadulás csődje (innen az alcím is). Leára hárul a feladat, hogy megtalálja, amit édesanyja képtelen volt fellelni. Az írónő ugyanakkor részletesen és érdekfeszítően mutat be madarat és bogarat, varangyot és vöröshangyát, kontyvirágot és vargányát, enciklopedikus tudása önmagában is lenyűgöző. Az emberi drámák súlya ugyan mázsányi, a cselekmény kitágítása a végtelen természetbe mégis egyfajta mitikus-lebegő-költői hangulatot kölcsönöz a történetnek, a meseszerű elemek, fordulatok pedig gyakran adnak feloldozást, vonják ki az olvasót a nyomasztó események hatása alól. A Madárasszony beszipkáz, kicsit olyan, mintha könnyű drogot fogyasztana az ember.
Más kérdés, hogy kezdeti lelkesedésem a könyv felénél alábbhagyott. Elkezdtem ugyanis látni az írónőt, amint az íróasztala mellett ülve ötpercenként lapozza fel a Szinonima Szótárt és a Kis Magyar Növény(és Állat-)határozót, hogy az aktuális fejezethez passzoló élőlényt, vagy megfelelő szóképet találjon... A rengeteg hasonlat, metafora, jelkép halmozása egy idő után túl csinált, művi és öncélú hatást kelt, és ez bizony csúnyán kicibál a sokáig kifogástalanul működő varázslatból. Finy kínosan ügyelt arra, hogy a bonyolult szerkezet megfelelő ritmusban működjön és egyben maradjon, s a túl tökéletesre csiszolt mondatok, kacifántos szóvirágok, míves formák közepette pont a történet veszett oda, a forma kioltotta a tartalmat. A mitikus-ezoterikus hangulat amilyen szubtilis és elegáns az elején, olyan fárasztóvá válik a 100. oldal után, egy idő után pedig a kirakós játék összeálló elemei is túl valószerűtlen képet rajzolnak ki a hősnő múltjáról (nem a mesés fordulatokra gondolok). Nem beszélve az állat-példázatok minden fejezetbe való beleszuszakolásáról: ezt nem lehetett elhagyni, ugye, ez volt a fő szervezőelv. Lehet, hogy fele ekkora terjedelemben jobban működött volna.
Egy szó mint száz, mire végigolvastam a Madárasszonyt, a hiperprecízen alkalmazott forma olyannyira neutrálissá tett a tartalommal szemben, hogy pont az nem érdekelt, ami az elején nagyon is: hogy mi történt egykor Lilivel, és mi történik a mában Leával. Egyszerűen örültem, hogy vége van. Pedig egyáltalán nem rossz könyv. Csak valahogy sok.
