Barbara Parker maga lehetne a megtestesült kisvárosi álom: nem elég, hogy megválasztották Blackpool legszebb lányának, ha ügyesen forgolódik, még kifoghat magának egy férjet is, akinek autókereskedése, de minimum egy szőnyegüzlete van. Ő azonban nem szépségkirálynő akar lenni, hanem komika, még akkor is, ha 1964-ben Angliában ez egyáltalán nem természetes. A királynői tiarát köszönettel visszautasítja, és inkább felköltözik Londonba. A sikerhez persze kell egy nagy adag szerencse is, és az sem utolsó dolog, hogy a fiatal lány öntudatos, vicces, lehengerlő és gyönyörű. A két forgatókönyvíró, Tony és Bill, valamint producerük, Dennis rögtön meglátja benne a lehetőséget, így leszerződtetik egy BBC-s pilothoz, amiből a közönségsikert látva hamar tévésorozat lesz, egy olyan produktum, ami népszerűséget és egy rakás pénzt hoz nekik.
Nick Hornby: Vicces lány
Fordította: Pék Zoltán, Európa Könyvkiadó, 2015, 440 oldal, 3490 HUF
Nick Hornby Vicces lányában az igazi kérdés, hogy a sorozat készítői vajon automatikusan boldogabbak is lesznek-e a sikertől. Az immáron Sophie-ként ismert Barbara például csak közvetlen munkatársai körében érzi jól magát, ami kicsit determinálja arra, hogy a felfuvalkodott, magát többre hivatott színésztársával, Clive-val bonyolódjon viszonyba. A sorozat két forgatókönyvírója, Tony és Bill az ötvenes évek legvégén egy rendőrségi fogdában ismerkedett össze: egyikük határozottan tudja magáról, hogy meleg, a másik mindig is bizonytalan volt abban, hogy ki ő és mit akar. Két teljesen különböző utat járnak be végül, és a közös munka idején párhuzamosan futó életpályájuk szinte törvényszerűen ível egy idő után kétfelé. Ráadásul, míg egyikük lubickol a könnyű műfajban, addig társa sokkal többre vágyik – olyasmire, amivel kivívhatja a kulturális elit elismerését. Ebből a szempontból valószínűleg jobban hasonlít a nőcsábász Clive-ra, mint ahogy azt ő maga valaha is szeretné. Az elit- és a popkultúra közötti szakadék a producer esetében a legszembetűnőbb: Dennis boldogtalan házasságban vergődik egy Edith nevű kultúrsznob szerkesztővel, akinek se humora, se szíve nincsen.
Barbara (és Jim) című sorozatuk végül milliókat ültet a tévé elé, és olyan témákat is a közbeszédbe emel, amelyeket korábban egyetlen sitcom sem. Ezek közé tartozik az impotencia, a válás, a társadalmi különbségek, vagy akár a nők szerepe egy teljesen megújuló társadalmi közösségben, amit jól érzékeltet a sorozat címébe ékelt zárójel is. A nézők mindebből legfeljebb a vicces jeleneteket látják, miközben a háttérben komoly csapatmunka vagy éppen szerzői lobbitevékenység folyik.
A Vicces lány a címével ellentétben így nagyon is róluk szól, azokról az írókról, akik néha vért izzadva töltik tele az oldalakat, harcolnak a színészekkel, a rendezővel és a producerrel, sztoikusan tudomásuk veszik, hogy a címszereplőkkel ellentétben őket a kutya sem ismeri fel az étteremben, közben meg remegnek, hogy lesz-e még munkájuk, és vajon lesz-e hozzá elég friss és eladható ötletük. Az évadokra taglalt kötetben Hornby főleg bizonyos epizódok megszületésére koncentrál, egy-egy ötlet megszületését és elvetését állítva a középpontba, miközben magából a kész produktumból keveset villant fel, és legfeljebb csak az arra adott reakciókat mutatja be szőrmentén. Sophie munkája így az olvasó számára jobbára láthatatlan marad, és többet látunk belőle akkor, amikor olvasópróbára készül, interjút ad, vagy fogadja a rajongók hódolatát.
Hornby úgy foglal állást az elitista kontra popkultúra vitában, hogy csak időnként lóg ki a lóláb (például a dölyfös, szupermerev kritikus, Vernon Whitfield karakterének szerepeltetésével), ám közben végig szellemes marad. Igazából a regény cselekménye is olyan, mint egy kevés helyszínen forgatott, kisszámú szereplőt felvonultató tévésorozat; viszonylag szűkre szabott keretek között mozog, és kevés igazán fontos külső impulzus éri a karaktereket, de ezt részben ellensúlyozza, hogy a történet egyik fő témájává emelt tévésorozat nagymértékben reflektál a szereplők életére (és vissza). Ám ennél nem is kell több: Hornby párbeszédei ugyanis annyira szellemesek és dinamikusak és viccesek és élőbeszédszerűek, hogy azok nemcsak egy fiktív tévésorozatot, de egy igazi regényt is simán elvisznek a hátukon.
