Hogyan pusztítsuk el a Halhatatlanságot?

Rusznyák Csaba | 2014. december 01. |

Első mondat: Andrew Harlan belépett a kabinba.


A halhatatlanság halála Asimov egyik legfontosabb és legjobb olyan könyve, ami nem része az Alapítvány-sorozatnak (legalábbis nem közvetlenül és nem egyértelműen): egy csavaros időutazós thriller, ami merészen, magabiztosan és briliánsan játszadozik a hasonló jellegű sztorik íróinak rendre fejfájásokat okozó időparadoxonokkal.

Asimov, a saját logikai rendszerén belül (és mégis milyen más logikai rendszert lenne érdemes vizsgálni olyasmivel kapcsolatban, ami a tudomány jelenlegi állása szerint nem lehetséges?) egy olyan következetes, komplex és mégis maximálisan érthető időutazás-elméletet állít fel, amilyenhez hasonlóra azóta is csak ritkán volt példa a sci-fi történetében, pedig ez a könyv jövőre már hatvanéves lesz.

Isaac Asimov: A halhatatlanság halála

Fordította: Apostol András, Metropolis Media,, 2014, 228 oldal, 2990 HUFA

 

A főszereplő Andrew Harlan, Technikus a Halhatatlanságban, egy olyan időn kívül létező szervezetben, ami a XXVII. század óta lehetséges időutazás segítségével folyamatosan változtatja a Valóságot, hogy az emberiség története a lehető legjobb módon alakuljon, minél kevesebb tragédiával és zsákutcával, és minél több boldogsággal és fejlődéssel.

A cél tehát nemes, ám az emberi tényező hibaszázalékát legfeljebb csökkenteni lehet, kizárni nem. Harlan, noha az efféle kihágások praktikus okokból tiltottak, beleszeret egy közönséges, vagyis a Halhatatlanságon kívüli nőbe, aminek következtében végül megkérdőjelezi az egész rendszer működését, és fellázad: magát a Halhatatlanságot is hajlandó elpusztítani, ha annak fejesei elszakítják őt a szerelmétől.

A szerelmi szál természetesen csak egy plot device Asimov számára, a fenti sorok pedig a sztorinak még az elejét is alig-alig fedik le. A cselekmény az alacsony oldalszám ellenére viszonylag lassan indul be, de kell is pár fejezet, mire beleszokunk a Halhatatlanok elsőre rendkívül bonyolultnak tűnő, a történelmet folyamatosan manipuláló világába.  

Mikor az események középtájon meglódulnak, Asimov őrült iramban hasznosítja az addig gondosan adagolt információkat, fordulat fordulatot követ, és szinte minden új fejezet újabb szőnyeget húz ki a lábad alól. A regény megszerkesztettségének tudatossága teljesen nyilvánvaló: minden elejtett megjegyzésnek, minden mellékes információmorzsának előbb-utóbb szerepe lesz – ilyen szempontból A halhatatlanság halála kicsit úgy épül fel, mint az a fajta mesteri krimi, ami nem a seggéből húzza elő a nagy relevációját, hanem azokból a sztorielemekből, amiket korábban már megosztott veled. Így mire eljutsz a befejezéshez, döbbenten csapsz a homlokodra: „Hát persze!” Többször is.

A fordulatoknál, a gyönyörűen kibontott, megvariált és megcsavart időutazás-elméleteknél és a monumentálissá dagadó sztorinál is fontosabb azonban Asimov üzenete. Nem csak azt mondja ugyanis, hogy az emberi gyarlóság, kicsinyesség, aljasság, kapzsiság és a mindebből eredő hajlam a kudarcra ott van mindnyájunkban, hanem azt is, hogy ez szükséges ahhoz, hogy továbblépjünk. El kell buknunk, hogy legyen miből tanulnunk, mert csak így tudjuk elérni a teljes potenciálunkat.

És el is fogunk bukni. És el is fogjuk érni a teljes potenciálunkat. Mert a kísérletezni, felfedezni, megismerni, fejlődni akarás rendíthetetlenül hajt minket előre. És ennél szebb üzenete aligha lehet egy science fictionnek.