Első mondat: „A nagyapám halálának napján annyira esett, hogy szinte semmit sem láttam.”
Néha az ember hiába pontosítja korán az életcélját, hosszú évek szükségeltetnek hozzá, hogy tényleg elköteleződjön mellette. Az Emlékek narrátora, Patrick ezt a macskaköves utat járja be. Huszonévesen szállodaportásnak szegődik, hogy a recepció magányában töltött csendes éjszakai órákat az írásnak szentelhesse. Hej, írók, ha én is köztetek lehetnék, sóhajtozik, a szavak azonban nem jönnek, a papír üresen marad, a tollra bénító ballaszt nehezedik: csak nem következik be az íróvá válás.
Aztán valahogy mégis elindul a megrekedni látszó élet és a regény. Paradox módon egy haláleset indítja be a folyamatot: a főhős nagyapja váratlanul jobblétre szenderül. A nagymama, akit végtelen közösen töltött évtizedek láncoltak az elhunythoz, szálegyedül marad. Gyerekei – köztük Patrick puhány, halszerű apja – akarata ellenére öregek otthonába küldik, ahol egyetlen szórakozása egy rendkívül csúnya tehénfestmény nézegetése unokája látogatásainak idején. Látszólag beletörődött a sorsába, éli a Taigetoszra kitett öregek kötelességszerűen vegetatív életét. Egy nap mégis megszökik, vén fejjel nyakába veszi a világot, régi emlékek után kutat. Aggódó hősünk kilép mindennapi (pontosabban: éjszakai) bezártságából és utánaered, s ezzel egy külső és belső utazás veszi kezdetét, melyben az emlékgyűjtő öregasszonnyal párhuzamosan Patrick a jelen pillanatmorzsáit kezdi felcsipegetni, hátha jók lesznek még valamire.
David Foenkinos: Emlékek
Fordította: Kamocsay Ildikó, Európa Könyvkiadó, 2014, 330 oldal, 2542 HUF
Az út nem ér véget a nagymama halála után sem. Patrick-kal csak az történik, ami – jobb esetben – legtöbbünkkel. Életre kel, figyelni kezdi a szüleit, akiknek sorsát minden igyekezete ellenére majdnem megismétli (apja a nyugdíjazás sokkja után a tévé elé szegeződik, anyja utazásokba, depresszióba, majd új kapcsolatba menekül). Aztán találkozik valakivel, szerelmes lesz, családot alapít. Közben átél jelentéktelennek tetsző pillanatokat, apróságokat, amik a jövőben mégis sors- vagy egyéniségfordítóak lesznek, akár az ő, akár valaki más számára. Egy temetés, egy röpke Twix-vásárlás a benzinkútnál, egy villámlátogatás a kiábrándult festőnél, sőt vadidegen, régen meghalt emberek, művészek, ikonok (a bibliai Lázár, Nietzsche, Serge Gainsbourg, Claude Lelouche, egy fodrász, egy szállótulajdonos, a postás, a rendőr, a villanyszerelő, mindegy) emlékszilánkjai szükségesek ahhoz, hogy Patrickból valódi szerzőt faragjanak. Szerzőt, aki a világot, a történéseket íróként érzékeli, az esetlegesnek, összefüggéstelennek tűnő események pedig szilárd történetté, egy regény szövetévé épülnek össze. Banális tapasztalatok, érzések, illatok, gondolatok kellenek tehát, hogy a fiú újra kezébe vegye a tollat, és találkozzon a szavakkal. Hogy ráébredjen: eddig bejárt útjának szellemi tartalma biztosította azt a muníciót, mely mindeddig hiányzott az eseménytelen szállodai éjszakákból, melynek mindeddig nem volt birtokában.
A Nathalie második élete szerzőjének franciául 2011-ben megjelent regénye súlyos témákat pedzeget. Patrick emlékképeinek mikroszkópján keresztül a magányt, az üres átlagéletet, az öregséget és a halált szemrevételezi, közben az érzelmekkel takarékosan és giccsmentesen bánik, és – szerencsére – nem spórolja ki a humort sem. Az Emlékek egyenletes színvonala csak egy – hosszabb – szekvenciában botlik fel. A főhős találkozása, mindent elsöprő szerelme és közös élete Louise-zal halványra sikeredett epizód, valahogy idegenül hat, hiába minden írói erőfeszítés a köznapi taposómalom által lassan felőrölt szerelmi szenvedély pontos ábrázolására. Ezt leszámítva az Emlékek elbűvölő, szellemes és elgondolkodtató regény, melyet bárki szívesen forgat majd, aki hisz benne, hogy az ember életében a parányi, hétköznapi pillanatok és emlékek nagyon, de nagyon számítanak.
