Fabio Volo: Ráadásnap, fordította: Barna Mária
Európa Könyvkiadó, 2012, 336 oldal, 3200 HUF
A
Írt már regényt meg forgatókönyvet, évekig műsort vezetett (rádióban és tévében), és szerepelt vagy egy tucat filmben. Az olasz Fabio Volo egy vérbeli szórakoztatóipari self-made man, népszerű és sikeres, és – a külső szemlélő számára legalábbis könnyen úgy tűnhet – nem nagyon tud hibázni. Ez a benyomásom ráadásul csak erősödik, ahogy haladok előre a regénnyel (magyarul eddig ez az első és az egyetlen), és olyan jó, hogy ez az érzés nem gyengül az utolsó oldalakra érve sem.
A Ráadásnap hőse, a harmincas évei közepén járó Giacomo, aki igazán soha nem tudott túllépni azon, hogy az apja kiskorában otthagyta őket. Anyjával sem nagyon találja a közös hangot, traumáit pedig, ahogy ilyenkor lenni szokott, szépen továbbgörgeti saját felnőtt életére. A cselekmény idején már igazi csajozógép, aki képtelen elköteleződni, sőt, még arra is, hogy érett férfi módjára kimutassa az érzelmeit („Érzelmileg mindig is fogyatékos voltam.”)
Azt valahol ő is érzi, hogy nem kerek így a világ, pontosabban érezte addig, amíg be nem lépett életébe a Lány. A villamosról. Hetekig-hónapokig utaznak úgy együtt reggelente, hogy csak lopott pillantásokkal, egy-egy elfojtott mosollyal kommunikálnak egymással, de bármennyire is szeretné, Giacomo nem tudja annyira összeszedni magát, hogy meg is szólítsa az ismeretlent. Így végül utóbbi az, aki kezdeményez: egy kávézóba invitálja a fiút, ahol a nő kiböki, hogy hamarosan New Yorkba költözik.
És itt kezdődik igazán Giacomo és Michela története, mert a férfi természetesen utána utazik. Megállapodnak, hogy kilenc napig járnak, akkor pedig, történjen addig bármi, szakítani fognak. A határidős szerelem, az elköteleződési kényszer hiánya a kezdet kezdetén felszabadítóan hat mindkettejükre, a projekt azonban mégsem teljesen úgy végződik, ahogyan eredetileg eltervezték.
Fabio Volo érezhetően nagyon jól ismeri azt a közeget, amiről ír – nőkről és nőknek, igaz, nem kizárólag nekik –, ráadásul élvezettel lubickol ebben az ösztrogén-túltengéses világban. Nem nagyon lehet mással magyarázni, hogy főhősét leszámítva férfiak alig-alig jelennek meg a színen, Giacomo ráadásul szinte kéjesen elemzi szerelmével, Michelával és lelki jóbarátjával, Silviával a női-férfi kapcsolatok mozgatórugóit. Így például kiderül a könyvből, hogy mi az, amit a nők ki nem állhatnak a férfiakban, de az is, hogy míg a nőknek igenis fontos, hogy úgy egészében tetsszen nekik az a férfi, akivel ágyba bújnak, addig Giacomónak, abban a régi életében, untig elég volt, ha a választottjának „jó volt a segge”.
A kanapépszichológia szerencsére nem nyomja agyon a regényt (orbitális közhelyek persze időnként így is becsúsznak, például a magunk köré épített falakról), összességében azonban vicces és szívmelengető Fabio Volo regénye, jó érzékkel kidekázott érzelemmel, humorral és férfias szerencsétlenkedéssel. Az ügyesen felépített és kibontott cselekményen és a kellemes összhatáson még a nem túl meglepő végkifejlet sem tud rontani. Sőt, az az elég halovány előzetes sem, melyet a Youtube-on találtam a regény filmváltozatáról, és amelyben maga a regényíró alakítja Giacomót.
