B
Harry Harrison: Helyet! Helyet!Metropolis Media, 2008, 264 oldal, 2100 Ft
Harry Harrison írta egyik kedvenc könyvemet, a Technicolor időgépet (megjelent valamikor a nyolcvanas években a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban), amely minden őrültsége ellenére - vagy éppen azért - a lehető legszórakoztatóbban adja vissza egy filmforgatás totális káoszát. Az ehelyütt tárgyalandó könyv azonban már jóval komorabb, mert a választott témája is már eleve kátránysötét.
Bár ha már film: nálunk különösebben nem népszerű, de Amerikában klasszikusként tekintenek a Soylent Green című Charlton Heston-os scifire, amelynek a Helyet! Helyet! volt az irodalmi eredetije (Hollywood enyhén szólva megerőszakolta a könyvet, a Soylent Green, az a bizonyos emberhúsból készülő tömegtápanyag a regényben fel sem bukkan.)
Az ilyen antiutópiákkal az a baj, hogy pár évtizeden belül megmutatkozik mennyire elszállt felettük az idő. A Föld túlnépesedése, bár nem állítom, hogy egyszer majd nem lesz világfojtogató probléma, manapság nem első számú veszélyfaktor. Van ezer nagyobb bajunk. Harrison (aki többek között a remek Rozsdamentes Acélpatkány-széria szerzője is) ebben az 1966-ban kiadott regényében 1999-et teszi meg a bolygó populációs apokalipszise robbanáspontjának. Mi miatt is aggódtunk legjobban 99-ben? Ja igen, hogy azok a kurva komputeres órák január elsején be ne adják a kulcsot.
A regényben a természetes erőforrások teljesen kiapadtak - ez mondjuk olyan tematikus kés, amely verőerén éri a huszonegyedik századi olvasót is, ez tagadhatatlan -, szó szerint egy talpalatnyi szabad hely sincs a planétán, az ivóvizet úgy kell kiporciózni, élelmiszer gyanánt pedig planktonból készült kekszet kénytelen ropogtatni a nyomorult emberiség (bár még az is jobb, mint a tescogazdaságos akármi.)
A szerző igyekszik izgalmas krimit szőni a lehangoló alapvetésbe, műfaji megoldásokon keresztül paraboláját adni egy végletes szituációkkal operáló társadalomnak, ahol az egyén szociális pozíciója is csak végletes lehet, csakhogy nincs mese, ki kell mondani, a történet és afelett a mód felett is, ahogyan Harryson azt elmeséli, eljárt az idő.
Gyakran majdnem egész fejezetek mennek el azzal, hogy Harrison, mintegy kiáltványként, papírra harsogja nézeteit. Az agitprop ügyesebb eldolgozásával a regény sokkal gördülékenyebb lenne - szerencsére Harrison túlságosan tehetséges ahhoz, hogy ilyesmire ne lenne a könyvben példa: a szörnyűséges élethelyzetekből adódó konfliktusok leírásával, pl. mikor hajléktalan gyerekeket készül a tomboló vihar vízbe fullasztani vagy amikor a regény egyik főhőse a társadalom páriái között kénytelen menedéket keresni - mind drámai, emlékezetes, és remélhetőleg nem túlságosan profetikus jelenetek.
