A
Scott Pilgrim #4 - Scott Pilgrim bekeményítNyitott Könyvműhely, 2010.
A Nyitott Könyvműhely tavalyi év végére időzítette a Scott Pilgrim negyedik kötetét, és mivel a képregényből készült mozifilm hazai bemutatója csúszott (múlt héten mutatták be), a megjelenése soha sem volt ilyen időszerű.
A kanadai fiatalok örökérvényű, videojáték- és popkultúrális utalásokban tobzódó története, főszerepben a kicsit léha, ugyanakkor végtelenül szimpatikus Scott Pilgrimmel úgy ragadja meg generációjának korszellemét, hogy az bárkinek érdekes lehet, bármikor is olvassa azt. Mert eljött az a pillanat, valahogy a Facebook-generáció időszakában (segítek: a jelenben), hogy a videojátékőrületre már kis nosztalgiával gondolhatunk, ám még egyáltalán nem tűnik olyan távolinak, hogy ne emlékeznénk rá. Szóval a történet hátterét egyértelműen a Super Mario és más kultikus játékok szolgáltatják, az alkotó viszont semmiképp sem választja a könnyebb utat.
Adódik a kérdés, hogy egy párkapcsolatokat a középpontba helyező, olykor szappanoperaszerű sztoriból hogy lehet mégis nyálmentes, végtelenül szórakoztató képregényt csinálni? Hát nyilván úgy, hogy annak minden egyes paneljéből árad a magát komolyan egyáltalán nem vevő, mindenből könyörtelenül poént facsaró jókedv. A manga eszköztárából ismert deformált figurák, chibi karakterek itt ugyanúgy megállják a helyüket, sőt igazából kötelező elemei a képregénynek, és az alkotó még arra a nemes feladatra is vállalkozik, hogy hozzászoktatja a nyugati szemet az efféle megoldásokhoz.
Scott Pilgrim köszönetekben szegény történetét ismét barátnője gonosz expasijai keresztezik. Pontosan egy, de az pont nem akármilyen expasi. Az ezúttal rövidre sikeredett harci jeleneteket Bryan Lee O’Malley nyugisabb részekkel támogatta meg, így a negyedik kötetet nagyrészt a fiatalok közötti kapcsolatok építésének szentelte. Megismerkedhetünk Scott rég elfeledett barátosnőjével, az álláskeresés nehézségeivel, a showbiznisz buktatóival, de mindenekelőtt azzal a ténnyel, hogy Scott és Ramona kapcsolata, főleg utóbbi rejtelmessége miatt kifogyhatatlan tárházát jelenti a fordulatoknak. Nem hiába Ramona az elmúlt évek legérdekesebb femme fatale-ja. Minden megvan benne, ami a klasszikus noirokban: titokzatos, valami sötét titkot rejteget, és ölni tudnál érte. Bryan Lee O’Malley a sorozatban nyilván erre erősített rá, hisz ha véres leszámolás nem is, de könnyed expasigyilkolászás van. Igaz itt vér helyett általában valami kis bónusz (coin) a ”gyilkos” jutalma – csak semmi komolyság.
Mivel a kötetek kialakítása egyértelművé teszi, hogy az alkotó amolyan nyugati mangát szeretett volna csinálni, bátran kijelenthetjük, hogy a Scott Pilgrim a legjobb nem japán manga. Minden egyes kötetében erőteljesen ütközik kelet és nyugat, és egyik-másik győzelme helyett a kettő szintézisét kapjuk. Bár ez nem teljesen igaz, az arány valahogy úgy néz ki, hogy Scott Pilgrimet kapnánk akkor, ha tíz képegényalkotót zárnánk össze, amiből hét japán, a másik három pedig amerikai. A végeredmény viszont mégis könnyen befogadható lett – annak a csúnya globalizációnak valahol ez is a példája.
A rajzok között egyébként még itt-ott fellelhető Jamie Hewlett hatása (ő az, aki Tank Girl-t rajzolt, majd Damon Albarnnal állt össze, és megalkotta a Gorillaz figuráit) talán nem tudatosan, ugyanakkor Bryan Lee O’Malley stílusa már teljesen kiforrott, sőt a sorozat sajátja, szinte elválaszthatatlanok egymástól. Aki nem így gondolja, azt a kötet végi rövid történet egy vendégrajzolótól helyes irányokba terelheti. Scott Pilgrim a moziban nem rossz, képregényben viszont egyszerűen zseniális. És már csak két kötet van hátra… de mennyi gonosz ex?
