A-
Bábel verme
Írta: Varga Péter és Kemenes Iván,
rajzolta: Kemenes Iván
Roham, 2009, 96 oldal, 790 Ft.
Kemenes Iván tavaly a Stroboscopa című, Budapesten játszódó, misztikus-nyomozós történettel már bezsebelte a honi képregénybiznisz Oscarját, az Alfabétát, idén pedig ő lett a Bábel vermével az Év Képregényírója (a Bábel vermét egyébként Legjobb Képregény kategóriában is jelölték, de ott a szintén Budapesten játszódó Pestblog.hu győzött).
A KemenesIván-Varga Péter duó második munkája természetesen megint egy ízig-vérig magyar, századfordulós pulp képregény, ezúttal a székesfővárosunkban épülő Földalatti sötét titkairól. De rohadjak meg, ha értem, mi volt a lényege.
A címadás tökéletes (bár, mint az a munkablogból kiderül, csak ügyes nyúlás egy német banda Schacht von Babel című számából). A kontinensen elsőként nálunk épülő földalatti vasút ötlete valóban tűnhetett úgy a babonás emberek szemében, mint valami bibliai ősbűn, packázás az isteni erőkkel, egy fordított Bábel-torony építése egyenesen a Pokolba. A szerzőpáros századfordulós hangulatteremtése is profi, szinte minden oldalról árad a régi, szépiaszínű fotók szaga, amiket Varga és Kemenes átnézett: milyen bajuszt és ruhát hordtak a munkások 1896-ban? Milyen épületek álltak akkor? Hogy nézett ki egy 100 évvel ezelőtti metrószerelvény? Az ötlet, a rajz és a háttérmunka igen alapos, gond csak a történettel van. Az ugyanis szétesik, ide-oda ugrál az időben, és jóformán semmi fogódzót nem ad az olvasónak.
Van egy főszereplő alagútépítő melósunk: Sulyok. Ránézésre az álruhás Mátyás király és a szocdemek kalapácsos proletárjának szerelemgyereke. A múltjából és jelenéből felvillantott képeken keresztül megtudjuk róla, hogy magára vállalt egy gyilkosságot a barátja helyett, és a sitten megőrült. Míg a kollégái Sulyok hervadozó feleségének megöntözéséről ábrándoznak, a főszereplőt inkább rémálmok kínozzák: a testét ellepő bogarakat halucinál, a földalatti épülő alagútjába pedig egy ízelt lábú, kígyóhátú démonherceget, akinek agyvelő van a pöcse helyén. Értem én, hogy az utóbbi nem is igazi démon, hanem a felgyorsult, iparosodott társadalom nyomása, ami a rohanó nagyvárosban megmételyezi a mindennapokat és mindenkiből mogorva zombit csinál. De én nem elmés gondolati párhuzamokat, meg a Metropolis emberekkel táplált Moloch-gépezetének parafrázisát akarom látni egy populáris képregényben, hanem igazi szörnyekként viselkedő, igazi szörnyeket.
A Bábel verme szerzői sajnos olyanok, mint egy gonosz bűvész testvérpár: fellvillantanak ígéretes dolgokat, van itt kalapból kirepülő galamb meg kettéfűrészelt nő, de miután beígérik a nagy teleportációs mutatványt, inkább lelépnek a nézőtől elkért aranyórával. A Bábel vermével a baj, hogy a Kemenes-Varga páros a Stroboscopa óta borzasztóan "elrohamosodott". Popkulturális, Alan Moore-ihletettségű, műfajilag könnyen behatárolható "okkult nyomozós" sztorik írói helyett köldöknézegető művészek lettek, akiket különösebben nem érdekel az alku az olvasóikkal, akik misztikumot és krimit várnak tőlük, nekik bőven elég az, ha kiírhatják-rajzolhatják magukból a bennük motoszkáló fura lényeket, érzéseket és gondolatokat.
Kemenes és Varga most valamiért azt hiszik, hogy jó dolog, ha szimbólumokkal agyonzsúfolt történetet csinálnak, és magasba emelik a magyar képregény lobogóját, ha egy gondolkodást, rejtvényfejtést és masszív guglizást igénylő cuccot küldenek a nyomdába. Én viszont nem a gyereküket egyedül nevelő, szegény sorsú magyar polgárasszonyok magánéleti nyűgjeiről akarok olvasni a metrón, és nem az időben ide-oda ugráló családtagok közötti viszályról meg elnyomott bűntudatról. Hanem mindent tudni akarok a melós karjára halucinált bogarakról, meg a semmiből előtermő, ördögi kutyáról, amikkel végre felcsillant a remény, hogy idenis jók tudunk lenni olyan zsánerekben mint a horror és a thriller. Sőt, a Kemenes-Varga páros sci-fiben és akcióban is jó lehetne, ha egy esetleges folytatásban az Alien-filmek receptjét követik: azaz a Bábel verme 2-ből ki kell dobni a fojtogató atmoszférát, és helyett azt bemutatni, ahogy a Földalatti építésekor öt osztrák-magyar elitügynök tekerős Gatling gépágyúval sorozza az alagútból előcsörtető agyfaszú démonokat.
Gőzöm sincs mi a Bábel verme igazi sztorija, csak a látványos külsőségeiből érzem, hogy valami kurvajó. És a szerzőpáros minden dicséretet megérdemel, amiért következetesen magyar helyszínekkel és magyar szereplőkkel töltik meg a különbejáratú, századeleji misztikus Budapestjüket, erőltetett, modoros és viccesen gáz magyarkodás nélkül. De ezzel a hangulatteremtéssel és képzelőerővel harmadik nekifutásra egy sima nagyvárosi, okkult gyilkosságból kellene inkább kihozni a maximumot, hogy a végeredmény egy ütős ponyva legyen, aminek az alapszintje akkor is szórakoztató, ha az olvasó a rejtett utalásokat már fel sem fogja.
