Első mondat: Carlos Webster tizenöt múlt, amikor szemtanúja volt a Deering vegyesboltjában lezajlott rablásnak és gyilkosságnak.
Elmore Leonard számomra mindig is az az iszonyúan laza csávó volt, aki a leghúzósabb bűnügyi történeteteket, a legmocskosabb gyilkosságokat és a legaljább gengszterközeget is vagánysággal és sziporkával írta meg. Ezt szerettem benne, és ezért volt nehéz elképzelnem, hogy mit kezd egy igazi, tőről metszett gengszterkorszakbeli sztorival, vagyis egy olyan könyvvel, ami a ’20-as, ’30-as évek Amerikájában játszódik, tele bankrablókkal, keménykötésű cowboy-zsarukkal és szeszcsempészekkel. Mert ez a géppuskaropogástól hangos, cigarettafüstbe burkolózó korszak valahogy mintha kevésbé engedné át magát annak a könnyed stílusnak, ami Leonard sajátja. De ha tényleg így is van, Leonardot ez nem érdekelte: simán ráhúzta azt a stílust, és kész. És ki is derült, hogy baromi jól áll neki.
Az Amerikában 2005-ben megjelent Gengszterek földjén alapvetően három, de inkább csak két karakter körül bonyolódik. Egyikük egy Carl Webster nevű higgadt, folyamatos letartóztatásainak és menő szövegeinek hála egyre híresebb rendőrbíró (a bűnözőket rendszerint így figyelmezteti: „Ha elő kell húznom a fegyveremet, agyon fogom lőni”), aki már kölyökkorában ledurrantott egy marhatolvajt. A másik Jack Belmont, egy olajmilliárdos taknyos, elkényeztetett fia, aki a családi hagyomány továbbvitele helyett úgy dönt, hogy inkább az ország leghíresebb bankrablójává válik. A harmadik pedig Tony Antonelli, egy bűnügyi újságíró, aki fáradhatatlanul lohol a legnevesebb amerikai banditák és zsaruk nyomában a következő nagy sztorit keresve – még akkor is, ha néha ő maga is a tűzvonalba kerül.
Elmore Leonard: Gengszterek földjén
Fordította: Illés Róbert, Jaffa Kiadó, 2015, 290 oldal, 2940 HUF A+
Leonard westernekkel kezdte a pályafutását, és bár ezt a műfajt hamar maga mögött hagyta, annak jellegzetességei, élükön a kemény, de szimpatikus férfihősökkel későbbi regényeibe is elkísérték – így a Gengszter földjén-be is. E vadnyugati szellemiség jegyében Antonelli karaktere egy kicsit elsikkad Websteréhez és Belmontéhez képest, de ez így is van rendjén: Leonard nem tudná erőlködés nélkül jobban bevonni a cselekménybe, amely a hírnevet (akár sikeres bankrablóként, akár állhatatos zsaruként) kergető, pisztolyhős karakterek harcáról szól – Antonelli ebben csak megfigyelő lehet, annak viszont nagyon is fontos.
A Gengszterek földjén ugyanis nem csupán egy vágtató tempójú, az említettek mellett még egy tucatnyi rendkívül eleven mellékszereplőt (tűzrőlpattant nők, többnyire gengszterek „babái” és további kemény férfiak) felsorakoztató rabló-pandúr játszma, hanem a lőporfüsttel mérgezett amerikai álom, vagy inkább amerikai mítosz panorámája is: legalább annyira szól a mítoszteremtésről, mint a hatalmas eltökéltséggel és egóval bíró emberek szó- és pisztolypárbajairól. Mert Amerika a ’20-as és ’30-as években még egy kiforratlan ország, még rakják az építőköveit, még könnyű benne sosem látott babérokat learatni. És egy kis vértől a malter meg a tinta is jobban fog, úgyhogy ha elég gyors, pimasz és vakmerő vagy, bekerülhetsz az újságokba, de akár a történelemkönyvekbe is.
Leonard sosem vacakolt sokat a leírásokkal, többek közt ezért is olyan pörgősek a könyvei: csak a cselekmény és a dialógusok számítanak, azok viszont mindig gyorsak és szellemesek, és a Gengszterek földjén-re ez fokozattan igaz. Élmény minden egyes oldal, frappáns minden egyes sor, és a szűk háromszáz oldal abszolút mentes mindenféle sallangtól, fontoskodástól és nagyzolástól. Ez a könyv olyan, mintha Elmore Leonardot hallgatnád, ahogy egy vadregényes amerikai farmház verandáján ülve, sörrel a kezében, lába mellé támasztott puskával, cigivel a szájában, félig a szemébe húzott kalappal, lazán és közvetlenül sztorizgat a nagy gengszterkorszakról.
