Figyelembe véve Neil Gaiman mozis és tévés munkáit, úgy tűnhet, hogy a brit fantasy író lassan saját filmes univerzum építésébe foghat. Napokban kezdődött el az Amerikai istenek második évadának forgatása, miközben Gaiman gőzerővel dolgozik az Elveszett próféciák BBC-adaptációján is. Ráadásul ma mutatják be az Így csajozz egy földönkívülivel című filmet a mozikban, amelynek alapjául a Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című elbeszélése szolgált. De míg az előbbi sorozatok vaskos regényeken alapulnak, utóbbi film egy nyúlfarknyi novella feldolgozása, amelyben két csajozni vágyó kamasz egy olyan házibuliba téved, ahol a jelenlévő lányokról kiderül, hogy mind földönkívüliek. S bár ez történetként egy filmadaptációhoz nem túl sok, a novella így is egy remekül sikerült darab a brit író elbeszélései közül.
A történetben, amely a Törékeny holmik című kötetben jelent meg (a válogatás nemrég kapott új borítót), a főszereplő, Enn 30 év távlatából emlékszik vissza arra az estére, amikor barátjával Vic-kel egy házibulit keresve véletlenül egy olyan házba csöngettek be, ahol éppen szebbnél szebb fiatal lányok buliztak. Miután sikeresen bejutottak, a két fiú igyekszik minél több lánnyal beszédbe elegyedni, miközben nem veszik észre, hogy azok mind emberi alakot felvett földönkívüliek egy távoli galaxisból. Legalábbis Enn visszaemlékezésében, hiszen Gaiman végig bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy tényleg űrlényekről van-e szó, vagy csupán annak vagyunk tanúi, hogy két fiúiskolába járó kamasznak a fiatal lányok épp annyira kiismerhetetlenek és rejtélyesek, mint a más univerzumból származó idegenek.
Neil Gaiman: Törékeny holmik
Fordította: Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Huszár András, Kovács Kristóf, Pék Zoltán, Török Krisztina, Agave Könyvek, 2017, 368 oldal, 3480 HUF
„Becsöngettünk, és egy fiatal lány nyitott ajtót. Nem tudnám megmondani, hány éves lehetett, és ez egyike volt azon dolgoknak, amiket kezdtem utálni bennük: gyerekként fiúk és lányok ugyanazzal a sebességgel haladunk az időben, ugyanúgy ötévesek vagyunk, vagy hét, vagy tizenegy. Aztán egy nap bekövetkezik a törés, a lányok előrerohannak mellettünk a jövőbe, és hirtelen mindent tudnak: menstruálnak, mellük nő, sminkelnek, és hogy még mi mindent csinálnak, csak isten tudja, mert én biztosan nem. A biológia tankönyvekben szereplő ábrák nem adhattak arra választ, hogy milyen érzés fiatal felnőttnek lenni. Vic meg én nem voltunk fiatal felnőttek, miközben a korunkbeli lányok már azok voltak, és kezdtem gyanítani, hogy ha már minden nap kell borotválkoznom, és nem csak pár hetente, még akkor is jócskán le leszek maradva.”
A novellát a kamaszlét megidézéséért és a narratívával való játék miatt (amit később Gaiman az Óceán az út végén című regényében bont ki jobban) Hugo-díjra és Locus-díjra is jelölték, utóbbit pedig be is zsebelte. Ráadásul a novellából a brazil rajzolópáros, Fabio Moon és Gabriel Bá készített sikeres képregényt, amelyet többek között Junot Díaz és Margaret Atwood is méltatott. Most pedig itt a filmadaptáció, amelyet a provokatív műveiről híres John Cameron Mitchell (Hedwig és a Mérges Csonk, Shortbus) vitt filmvászonra, akinek ez az első rendezése a 2010-es Engedd el! című dráma óta, és aki forgatókönyvíróként is jócskán megtoldotta a novella alapszituációját.
Itt van Neil Gaiman 5 legjobb könyve!
Különös road movie Amerikáról egy bevándorló szemszögéből. A 90-es évek elején az Egyesült Államokba költözött Gaiman saját, az országgal kapcsolatos tapasztalatait írta bele a nagyszerű történetbe, amiben az Óhaza elfeledett és az Újvilág egyre erősebb istenei csapnak össze egymással a túlélés érdekében, egy Árnyék nevű volt elítélttel az események középpontjában.
Az adaptációban Enn (Alex Sharp) és Vic (A.J. Lewis) a lepukkant londoni külvárosban, Croydonban élnek, ráadásul punkok, akiket csak a kedvenc zenekaraik érdekelnek, és akik folyamatosan lázadnak a 70-es évek establishmentje és az Erzsébet királynő ezüst jubileumának lázában égő szüleik ellen. Épp egy koncert afterpartyjára tartanak, amikor eltévednek, és a kiszűrődő zene hangjait követve egy olyan házba csöngetnek be, ahol egy tetőtől talpig latexruhába öltözött lány nyit ajtót. Nem haboznak, rögtön csatlakoznak a benti összejövetelhez. Azonban a házban lévők mind rendkívül furcsák: mindenki feszes, rikító színű PVC ruhát visel, miközben néhányan a nappaliban akrobatikus, rituális táncot lejtenek, ráadásul az egész házban valami fülsiketítő, gépi zene szól. Enn itt találkozik Zannel (Elle Fanning), a másik galaxisból származó, földönkívüli lánnyal, akinek minden vágya, hogy a földi átutazása során turistából igazi utazóvá válhasson, és elszakadva társaitól jobban megismerje a helyiek életét. A fiatalok megszöknek a házból és csatlakoznak ahhoz a punk bandához, amit az extravagáns Boadicea vezet, akit a Szörnyella de Frásszá maszkírozott Nicole Kidman játszik. És miközben Zant egyre inkább magával ragadja a punk-életérzés, a fiatalok között szárba szökken a szerelem, amit a szigorú szabályok között élő űrlények egyáltalán nem néznek jó szemmel.
A filmben Zan és társai egyértelműen földönkívüliek, akik emberi alakot öltve csak átutazóban vannak a Földön, és akik szigorú társadalmi hierarchiában, sajátos rituálék és hagyományok mentén élnek. Az adaptációban az ő merev, konformista világuk kerül szembe az individuumot előtérbe helyező, lázadó punk világlátással, mégpedig energikusan és humorosan tálalva. A fő konfliktus pedig egy több zsánerre kikacsintó, itt-ott pszichedelikus sci-fibe hajló, tini románc történetre van felfűzve, amely egyes jeleneteiben a Rocky Horror Picture Show-ra hajaz, de ami mindezek ellenére így is keveset tud átmenteni az eredeti novella játékosságából és kamaszos bájából.
Szerző: Sas Csaba
