Darabos Enikő: Hajrá Jolánka!
Jószöveg Műhely Kiadó, 2009, 157. B-
Olyan divatosak mostanság a rövid mondatok, mint a rövid kapcsolatok. Előbbiről nyelvőrünk, utóbbiról agymosónk szolgálhat érdekes adalékokkal, a kettő összefüggését pedig egyszer magam fogom kifejteni egy gender tematikájú monográfiában, meggazdagszom belőle, veszek egy birtokot Toszkánában, és én fogom termelni a világ legjobb borait. De addig is: itt van ez a könyv, montázs, vagy patchwork kicsiny, rövid dolgokból. A kritika felől érkező Darabos Enikő első szépirodalmi igényű prózakötetét a hangpróbák ingadozásai lebegtetik, a kísérletezésnek helyenként bizonytalansága, másutt invenciói hagynak nyomot a szövegeken.
157 oldalon 17 darab rövid szöveg található, melyek vers és novella között hezitálnak, többnyire gondolatritmikus, asszociatív szervezőelvvel épülve. A szövegek mikrotörténések pillanatfelvételei, inkább lírai, mint prózai helyzet- és hangulatképek, a metaforikus látásmód uralma alatt. Olyasmi, mintha a valóság szövetét próbálnánk letapizni. A nézőpontok és hangok prizmáján megtört tapasztalatok az asszociáció varratai mentén illeszkednek egymáshoz.
A tematika változatos, mint a megszólalók regiszterei is. Középpontban többnyire a nő-ség, a testnek lenni kérdése áll. A nő különböző szerepekben, különböző életkorokban és szemszögekből jelenik meg. Hol gyerekhangon szól, hol plázacicák bőrébe bújik, vagy egy diszkómaca gondolataiban táncol. Olyan is van, hogy a macsó szemén keresztül látjuk a nőt, megpróbálva egyúttal kettejük viszonyába illeszkedni, a macsó lelkivilágába is beletúrni. De szó esik az anya-gyerek kapcsolat erotikájáról, az annyira ismerős, betalálós ovis élményekről: „nyálkás, oviszagú halál” (20. o.), az alvásidő kínjaival, miközben „szocreál hangulatunkat kirázza a hideg” (kiem. ismeretlen szerző workshopra készült novellájából).
A hang vicces, ironikus, naiv, vagy szentimentális. A szociografikus jelleg újra- és újra felbukkan, de az egyes regiszterek kidolgozatlanul, egyenetlenül szólnak. Az érzékszervi ingereken alapuló metaforikus képalkotás eredményeiként létrejövő hangulatok erőteljesebbek, mint a hitelességre igényt tartó elbeszélői hangok. A Kövek című írás kimondottan túlzás, mely egy nő egész (tragikus) élettörténetét igyekszik áttekinteni, érintve a fontosabb pontokat, de a kifejtetlenségtől megbicsaklik a történet és a visszatekintő elbeszélő népies hangja is hamisan cseng.
A Hajrá Jolánka! című tömény, ironikus-melankolikus történet szerintem a kötet legsikerültebb darabja. Éles benne a valahonnan-valahová íve, mely más részekből többnyire hiányzik. Ez a hiányérzet számomra eléggé meghatározó. Kicsit úgy érzem magam, mint egy futókalandban. Úgy, ahogy az a táncostársam érezhette magát, aki szerint gyanúsan hosszan ismételtem a számára furcsa mozdulatokat, mire így szólt: - Nem igazán értem, mit akarsz ebből kihozni.
