A,Bán Zoltán András: Meghalt a Főítész
Scolar Kiadó, 2009, 2950 Ft, 270 oldal.
Attól tartok nincs sok esélye egy kritikai szövegnek (pláne egy arról szóló recenziónak), hiszen lassan nemhogy hivatásos bírálatra, de a hivatkozott irodalomra sem lesz igény. A fanyalgó értelmiség elitista hőzöngése ugyan bizonyos szempontból marha szórakoztató, egyre könnyebb magunkat szabadnak, de ostobának láttatnunk, ám a leszarás gesztusában rejlő felsőbbség, hogy az én véleményem a legértékesebb, szem elől téveszt mindenfajta szöveget. Pedig néha érdemes lenne egy kicsit mást is észrevenni, főleg, ha a másik nem csak felkészült kritikus, de szórakoztató szépíró is. Bán Zoltán Andrást legújabb kötete alapján (is) ilyen alkotónak tekintem.
„Most elengedlek. Szabad vagy.”– zárja bevezető tanulmányának sorait Bán Zoltán András, és ekkor az olvasó még nem is sejti, hogy egy ordas nagy átverés áldozata lett. Ezen a ponton már hiába szabadulnánk, hiszen minden tagunk a szöveghez láncolva. A keserű előszóra következő megdöbbentően modoros (erről később) írás (Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ!) nem ad menekülési lehetőséget, nem kérdez és nem engedélyez, csak követel. Méghozzá figyelmet és fegyelmezett (olvasói) magatartást. Zavarbaejtően arrogáns és tolakodóan laza az irányjelzőként funkcionáló nyitány, különösen, ha összevetjük a kötet további szövegeivel. Nehezen függetlenítheti magát az olvasó a személyes sérelmek és ideológiai csaták mentén kialakuló kritikatörténet erőlködő beszédmódjától. Először nem tudtam mire vélni a verejtékes jópofizást, az odamondó, teljességre törő elbeszélői pozíciót, helyenként mintha egy mindentudó hatalom hangját visszhangozták volna a sorok. Mintha a Főítész a saját halálának rémhírét terjesztve próbálná felmérni a közönség reakcióját, önmaga paródiájába rejtve az ítéletet. Innen nézve már közel sem olyan érthetetlen a felszabadult, plurális kritika ellentmondást nem tűrő, totális ünneplése. A szabadság hangjainak központosított világgá kürtölése ebből a szempontból nem más, mint az elnyomás (és függetlenség) paródiája.
A második nagyobb esszétől kezdve a hangnem megváltozik, a teljességre törő narrátor szerepét átveszi a részletekre koncentráló műértő, aki alapos, de sosem tökéletes képet rajzol bírálata tárgyáról, mintha tudná, hogy az olvasó immár az övé, hatalmában áll feladatokat adni neki, így helyet biztosít maga mellett, hogy a kritika valóban célhoz érjen. Nem zavartatja magát, ha egy forrás rejtve marad, a hangsúly nem a tudományos elbizakodottságon van, aminek eszerint kegyetlen paródiáját olvashattuk (ars poeticaként) a bevezető esszében, a lényeg, hogy a szöveg működjön, hogy az olvasóval közösen játékba hozzon egy műalkotást, egy intézményt, egy jelenséget. Ez a napi kritikák esetében igazán látványos. Kroó György és mai (akkori...) zenekritika áldatlan állapotától kezdve a Javított kiadáson át a feltűnően éles hangú Kertész-kritikáig minden a megértést szolgálja, ezek az írások nem öncélú, mentális aktusok, hanem az olvasó, bíráló, szöveg közt létrejövő különös kapcsolat dokumentumai. Véleménykülönbségtől, szakmai szempontoktól függetlenül.
A kötet második fele alig leplezett tiszteletadás, nosztalgikus hangvételű megemlékezés, az irodalmi panoptikum árnyékban maradt szegleteinek bevilágítása. Még akkor is helytálló ez a kijelentés, ha az alkotók közt olyanok is akadnak, akiket a szerző nem átall a legnagyobb, legjelentősebb jelzőkkel illetni. Persze nem feledkezhetünk el a kortárs szerzők műveit méltató kritikákról sem (Szijj Ferenc, Sajó László), amelyek többnyire alkalmazkodtak a környezethez (Magyar Narancs például), az olvasót nem gyűrték (gyűrik) maguk alá, elérhetetlen szférákba emelve a művészetet, hanem elindítottak egy szólamot, amelyhez bárki csatlakozhat, ha kedve támad megismerni és bírálni az adott munkát. A kötet felől nézve ez a kizárólagosság igényének teljes felszámolásával jár, a szerző itt már valószínűleg a teljes figyelem birtokosaként könnyedén játszhat a szövegekkel, és az olvasóval egyaránt.
Megható az igyekezet, ahogy az újra elbeszélővé előlépő kritikus megpróbál belehelyezkedni hőseinek (Márai, Tandori, Koestler, Krúdy, Kertész stb.) szövegben megelevenedő világába, ahogy kialakítja a főszereplők regényes világát egy látszólag zord műfaj keretein belül. Összekeveredik kritika és szépírás, bírálat és anekdota; az irodalom hatalmasságai szórakoztató elbeszéléseket írnak maguk köré, amelyek kritikai mozzanatai a teljes elfogadásra és a (szinte) reflektálatlan befogadásra korlátozódnak.
Izgalmas ez a kötet, akár egybefüggő, műfaji határokat újraíró szövegként, akár különálló, céltudatos írások sorozataként olvassuk. A részben címadó tanulmány önironikus beszédmódját felváltó mértéktartó hangvétel valódi párbeszédre hívja az olvasót. Olyan együttműködést kezdeményezve, amely indokolttá teszi, hogy a Főítész sírjánál gyanakodva tekintsünk a halálhír hozójára. Mindig akad egy Főítész, aki hol nyíltan, hol rejtőzve saját pusztulásán siránkozva alakítja a közvéleményt, és azt hiszem ez nem is lehet másképp.
