Havasréti József: Űrérzékeny lelkek
Magvető Könyvkiadó, 2014, 364 oldal, 2967 HUF
Őrült volt-e John Marco Allegro?
Ha fogjuk
- a hírhedt brit kutató tanulmányait a pszichoaktív szerektől tobzódó termékenységi rítusok keresztény kultúrkörre gyakorolt hatásáról,
- hozzáadjuk a Kádár-korszak szűrt levegőjét,
- Huxley és Burroughs utazásait a tudat legsötétebb szegleteibe,
- az ólomlábakon vánszorgó hetvenes évek véres köldökzsinórján csüngő magyar underground koncept- és performanszművészeit,
- a Tunguz-meteor rejtélyét - tesszük mindezt a szovjet sci-fi, az X-Akták, Ken Russell és az Ufómagazin legvadabb elméleteit is megszégyenítő történetvezetéssel -,
- majd az egészet Umberto Eco intertertextualitással és (pop-)kulturális referenciákkal felszabadultan játszadozó modorában zúdítjuk az olvasóra,
- Stephen King lúdbőröztető rémálmait idéző epizódokkal színezve-sötétítve az összképet,
- akár arra is juthatunk, hogy
nem volt őrült John Marco Allegro. Vagy nem teljesen. Ahogy ez a katyvasz is lehetne bűnrossz, mégis kiemelkedik belőle egy letehetetlen regény.
Havasréti József író, a PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének egyetemi docense mitológiát teremt, felskiccel egy alternatív huszadik századi művészettörténetet, gálánsan kölcsönkéri és elfelejti visszaadni a Meztelen ebéd Fekete Húsát, kifordítja a múltat és kirázza a zsebeit. A sztori? Legyen elég annyi, hogy egy Suler nevű szibériai fiú, zsebében ezzel a csodálatos szörnyűséggel, hajóra száll. Vagy annyi, hogy egy vendéglátózásból élő trombitás hirtelen elkezd másféle hangokat játszani. Van egy fia is, Rendesnek hívják - ő a narrátor. Véletlenül ő is egyetemi oktató, pont Pécsen. Előkerül egy kézirat is, meg ott van a múlt. A nem túl távoli és a viszonylag távoli. Ebben a regényben olyan a létező szocializmus, hogy az örökké dohányfüstös presszók viaszosvászon asztalterítőitől egy köpésre valakik titkos kísérleteket folytatnak a hegyekben. Egy Szabó nevű rendőrnyomozónak évtizedekkel később ebből még problémái adódnak. Valaki eltűnik az erdőben, aztán előkerül. A nem túl hősies narrátor a jelenből próbálja dekódolni a véletlenül(?) elétáncoló évek homályos részleteit. Közben végig zizeg egy olyan feszültség, ami a kortárs magyarban ritka. Varázsgomba. Mondhatnánk, hogy végre itt a hazai pszichedelikus regény, amire annyit vártunk, de az Űrérzékeny lelkek - talán nem a legszerencsésebb cím - nem érdemli meg, hogy egy szubkultúra szűk skatulyájában sorvadjon el, hogy pár év múlva csak a DAATH fórumain csócsálják a pszichonauták. Nem, az Űrérzékeny lelkek kalandregény.
Abból is a nagyobbik fajta, amit az ember többször elolvas, hangulatait, helyszíneit és szereplőit elraktározza, hogy később váratlan pillanatokban filmszerűen megjelenjenek neki. Ahogy haladunk előre-hátra a történetben, úgy válik egyre gördülékenyebbé a stílus, valahol a jó értelemben vett fősodor - jobb helyeken potenciális bestseller, mozgólépcsők falain reklámozott sikertörténet - és a kultregény határán. Meg kéne filmesíteni, hogy jó nagyot bukjon, mi pedig bosszankodva mondhassuk: “megfilmesíthetetlen”. Nagyon ritka, hogy egy ennyire jellegzetesen magyar írás ilyen nemzetközi hangulatot árasszon, hogy a forró panellakások és lepusztult kiskocsmák által keltett, sajátosan itthoni képzetek mellett nem döcög a világkörüli krimi (na jó, azt mindig meg kell jegyezni, ha valaki nem egészségügyi szövegkörnyezetben leírja a “hímvessző” szót), hogy a félelmetes részek tényleg félelmetesek, a nyomasztóak nyomasztanak, az egyes jeleneteket látjuk magunk előtt, a hivatkozott zenék pedig jók. Az Űrérzékeny lelkek egyszerre bonyolult és szórakoztató, többrégetű, magával ragadó regény, amit mindenkinek, aki érezte már úgy az éjszaka közepén, hogy nincs egyedül, el kell olvasnia.
Szerző: Szabó Benedek
