Émile Ajar: Előttem az élet
Ulpius-ház, 2011, 2975
Romain Gary nagy játékos volt – a mai napig ő ugyanis az egyetlen, aki kétszer nyerte el a Goncourt-díjat, holott a szabályok értelmében egy szerző csak egyetlenegyszer kaphatja meg a rangos irodalmi elismerést.
Az eredetileg Roman Kacew néven született szerző 1956-ban Les racines du ciel című regényéért léphetett be a Goncourt-díjasok hosszú sorába (a történetből Errol Flynn főszereplésével John Huston rendezett filmet még 1958-ban). Ekkor a Romain Gary nevet használta. Másodjára az 1975-ös Előttem az életért zsebelhette be a Goncourt-t, igaz, az csak a halála után derült ki, hogy valójában Garyt rejti az Émile Ajar írói álnév.
A Les racines du ciel magyar fordítása még várat magára, Romain Gary néven ugyanakkor tavaly jelent meg magyarul a szerző A virradat ígérete című 1960-as regénye, ami rögtön be is került a 2012-es kedvenceink közé. Az Előttem az élet és A virradat ígérete megjelenése között nagyjából tizenöt év feszül, és a két szerzői név használatával mintha maga Gary is szándékosan akarta volna eltávolítani egymástól a két művet, mégis nem lehet nem észrevenni a két regény közötti számos hasonlóságot.
Az Előttem az élet – akárcsak a későbbi megjelenésű A virradat ígérete – egy nem hétköznapi anya-gyerek történetet mesél el, mindezt ráadásul úgy, hogy a szerzőnek ismét sikerült felborítania, felülírnia a (szülői) szeretetről vallott általános elképzeléseinket. (Arról nem is beszélve, hogy az előbbiben Gary/Ajar a maga sajátos módszereivel alaposan be is int a faji vagy vallási alapon gyűlölködőknek.) A narrátor ráadásul itt is egy gyerek, ezúttal egy tízéves arab fiú, Momo, akit egy Auschwitzot megjárt idős zsidó nő, Rosa mama nevelget Párizs egyik bevándorlók, prostituáltak és drogosok lakta negyedében.
A kurvagyerek-bömböldébe azok a kicsik kerülnek, akiket „strikelő” anyjuk foglalkozásuk űzése vagy egyéb okok miatt nem tud ellátni, Rosa mama azonban csekély összeg fejében a gondjukat viseli. Momóért azonban soha nem jön az anyja, őt soha nem látogatja meg egy rokona sem, egyedül az öreg és beteg Rosa mamához kötődik. Ugyanakkor szenved a magánytól is, és hogy érezze a törődést, az utcákat róva előszeretettel rohan át az autók előtt: „Az emberek félnek tőle, hogy gyereket találnak gázolni, és élvezet volt érezni, hogy nem voltam mindegy nekik”.
Momo gyermeki éleslátással és egy belleville-i kurva obszcenitásával vall az őt körülvevő világról, amelynek lakói jobbára a társadalom számkivetettjei, a gyerek olvasatában azonban egytől egyig csupaszív filantrópok (ha van gyengéje a regénynek, akkor az talán épp a mellékalakok kizárólag pozitív, emiatt kissé egysíkú ábrázolása).
A virradat ígéretéhez hasonlóan azonban itt se igazán a narrátor fiú áll a figyelem fókuszában, hanem az asszony, aki neveli őt, és aki, ha kell, hazudik és csal a gyerek érdekében. És ahogy Romanuskát szinte agyonnyomta a szülői szeretet mázsás terhe, ezzel pedig már-már teljesíthetetlen feladat elé állította az anyai ambíció, Momót szintúgy erősen frusztrálják az előtte álló lehetőségek: „Rám akar ijeszteni a szemétláda, vagy mi a fene? Már rég kifigyeltem, hogy az öregek azt mondják: ’fiatal vagy, előtted az élet’, és jóságosan mosolyognak hozzá, mintha örömük telne benne. Felálltam. Jó, tudom, hogy előttem az egész élet, de azért se fogom emészteni magam miatta”.
Két külön, bizonyos szempontból azonban nagyon is hasonló világot tár elénk a két könyv. És bár az Előttem az élet messze nem olyan letisztult, egyben felkavaró és keresetlenül elegáns, mint A virradat ígérete (ráadásul bizonyos pontokon még a hatásvadászat sem áll távol tőle), mindezek ellenére igaza van a fülszövegnek, amely szívszorítónak nevezi a regényt. Hiszen az Előttem az élet valóban egy gyönyörű mese, egy igazán szívmelengető történet a feltétlen szeretetről és a feltétel nélküli elfogadásról. Éppen ezért érdemes neki helyet szorítani az újra- és újraolvasandó kötetek polcán, sőt, megkockáztatom, akár az iskolai kötelező olvasmányok közé is simán be lehetne passzintani.
