A-
ALIENS #1
Üvegfolyosó és egyéb történetek

Cartaphilus, 2009, 100 oldal, 2480 Ft.

 

A Cartaphilus kiadó tényleg szívügyének tekinti a képregényt, mivel a Watchmen és a Simpson család után egy újabb, filmes kötődésű ínyencséget hozott el nekünk: 100 oldalnyi Alient!

H.R. Giger banánfejű űrszörnyei 30 éve, a Nyolcadik utas a Halál bemutatója óta töretlen népszerűségnek örvendenek geek-körökben. A Dark Horse képregénykiadó a Bolygó neve: Halál-premier után két évvel, 1988-ban csapott le a jól csengő brandre. Első történetük a Theory Of Alien Propagation volt, egy Alien-királynővel a főszerepben, 1990-ben pedig már össze is eresztették az Idegeneket a Predátorokkal. Azt most inkább hagyjuk, hogy ugyanezzel az ürüggyel milyen celluloid-hulladékok kerültek moziba - a Cartaphilus Alien-képregényei után talán végre elfelejthetjük az AVP-filmeket.

Az elmúlt 20 évben szinte már divat lett a képregényesek körében elszegődni a Dark Horse-hoz egy-egy Alien-sztori erejéig. Írt már Alient John Wagner, Dredd bíró atyja, meg  a Cadillacs & Dinosaurs-szal befutott Mark Schultz, és olyan rajzolók szálltak be xenomorfos sztorikba, mint a legendás Simon Bisley, vagy a Hellboy-jal a filmipart is meghódító Mike Mignola.

Az Üvegfolyosóban négy egyrészes, azaz különálló "one shot" történet kapott helyet. Az első felvonást, a Földre szállt angyalt egy igazi képregényles veterán, az X-Men és Superman-sztorikkal egyaránt büszkélkedhető John Byrne írta és rajzolta - ironikus módon pont ez a kötet legrosszabb 25 oldala. Az űr helyett az 1950-es években járunk, a Földön: egy SZTK-szemüveges doki a családjával, meg egy bandára való Harley Davidson-tulajjal menekül az Idegen elől, ami egy lezuhant repülő csészealj piltójából rágta ki magát.

Az ufóparás rockabilly-korszak felidézése tökéletes (a motorosbanda természetesen a Hell's Angel, rájuk és az Alienre utal az eredeti angol cím: Earth Angel), az Alien-örökség továbbvitele már kevésbé. Byrne-nál egyetlen kósza Alien képes tojásokat rakni, amikből azonnal kikelnek az arctámadók, és míg az első filmben napok teltek el, mire kifejlődött a gazdatestben az idegen lény, itt azonnal előugrálnak az emberek mellkasából. A széles paneleken megrajzolt, lángoló Alienek és motorosok láttán minden geek-szívnek hevesebben kéne vernie, de ezek a képek sajnos olyanok, mintha egy oldschool rémképregényben áramütés ért volna minden pók- és emberszabásút.

A könyv második sztorija a címadó Üvegfolyosó. Írója és rajzolója az a David Lloyd, aki már Alan Moore V for Vendettájában is lenyűgözött mindenkit a nyomasztóan minimalista színvilágával. Lloyd a Nyolcadik utas a Halál jól bevált receptjét követve csak egyetlen Alient szabadít el egy rozzant űrbárka folyosóin, de régóta tudjuk, hogy ez a trükk értő kezekben sokkal jobban működik, mint egy falkányi, nevetségesen vicsorgó Idegen. Nem mutatja, csak sejteti a magányos űrgyilkos véres aratását (nyugi, azért néha látszódnak fellógatott hullák meg letépett végtagok!), feszültségteremtéshez inkább a filmszerű vágásokat, a közelképeket és a dialógusokat használja fel.

David Lloyd jellegzetes eszköze, hogy az áldozatát haláltusáját sosem mutatja, helyette az olvasó az űrhajó megszeppent utasait látja, akik több szinttel lentebb is hallják a halálsikolyokat. A fekete-fehér (illetve barna-fehér és kék-fehér), monokróm oldalak sokat dobnak borongós a hangulaton, de jól illeszkedik a történetbe az aktatáskájában fegyvereket tartó főszereplő is, aki nem a szokásos agyonpáncélozott tengerészgyalogos, inkább a 70-es évek Michael Kaine-filmjeinek halkszavú bérgyilkosa.

Ha az Üvegfolyosó az első Alien-mozit idézte, akkor a Malac a brutális poénjaival és a cinikus űrkalózaival a Feltámad a Halálra ferdített Alien 4 előtti tisztelgés. Egy csapat bolygóközi guberáló a bányakonszernt beelőzve akarja lenyúlni egy lezuhant űrkomp milliókat érő ércszállítmányát, csakhogy van egy bökkenő: a roncsok között egy Idegen-kolónia ütött tanyát. Chuck Dixon író rögtön azzal nyitja a sztorit, hogy az űrkalózok egy robbanóanyaggal teletömött malacot dobnak le a bolygóra - és ez még csak a véres-brutális poénhegy csúcsa volt...

Flint Henry és Andrew Pepoy képei teljesen elborultak, mintha egy  látszólag cuki, valójában erősen korhatáros rajzfilmet néznénk, groteszk Quasimodo-robotokkal, és  hiénafalkaként rohangáló, felismerhetetlenül szögletes Alienekkel. A 97-ben kiadott képregény borítója egyébként annyira zseniális, hogy nem is értem, miért nem ez került a magyar kiadás elejére. Íme:

Az utolsó 25 oldalon olvasható Vadász egyértelműen a kötet legjobban megrajzolt története, a sztorija viszont - viking berzerkerek az Alien ellen - kilóg a sorból. A sárkánynak hitt Idegent kergető, agyontetovált pikt meséje inkább illene egy fantasy válogatásba, ahol mondjuk Conan, vagy a többi történelem előtti Howard-hős, Cormac MacArt és Wulfthere the Skull-Splitter csap össze Lovecraft csápos-túlvilági szörnyetegeivel (Howard egyébként írt ilyen vikinges történetet a gótikus horror atyja iránti tiszteletből, magyarul A tenger tigrisei kötetben olvasható).

A Vadász írója és rajzolója, David Wenzel viszont nem véletlenül választotta a kard és mágia korszakát a távoli jövő helyett: ő készített képregényváltozatot Tolkien Hobbitjából és a Grimm mesékből, emellett ő illusztrálta a szintén nagy Conan-rajongó Kurt Busiek The Wizard's Tale-jét. Ami miatt mégis helye van a vikingek VS. Alienek sztorinak az Üvegfolyosó-kötetben, az az utolsó néhány oldal, ahol A bolygó neve: Halál űrzsoldosaira emlékeztető, tökös katonák közt ott láthatjuk a  tetovált pikt leszármazottját is. Wenzelnek inkább róluk kellett volna mesélnie...

Az Üvegfolyosó remek nyitány a Cartaphilus most induló Alien sorozatához. Nemcsak az  Idegen- és Predátor-figurákkal alvó hardcore rajongóknak ajánlom, hanem mindenkinek, akinek bejönnek a hallgatag bérgyilkosok, az ordítva harcba induló vikingek,  a nagypofájú űrkalózok, és a rockabilly-korszak ufós találkozásai.