Davide Enia: Úgy a földön is, fordította: Gács Éva
Libri Könyvkiadó, 2013, 430 oldal, 3490 HUF
Davide Enia könyvének egyik mottója akár James Brown híres dalszövege is lehetne: ez itt a férfiak világa, de az egész semmit sem érne a nők, a lányok nélkül. Szicília, Palermo, család, második világháború, a maffia fenyegető jelenléte, a felszínen vasbeton keménységű, de belül megfontolt és érzelmes férfiak, mögöttük a minden körülmények között támogató, erős nők. Feleségek, barátnők, szeretők, első és utolsó szerelmek. Na, meg az Úgy a földön is egyik legfontosabb témája, a boksz, a kecses, az erőszakos, az elegáns és brutális boksz, amit Enia még egy laikus számára is elragadóan és érdekfeszítően mutat be.
A korábban főként színházi munkáiról ismert szerző első, nagy sikert aratott regényében Davidú útját kísérjük végig 9 éves korától addig a pontig, amíg ifjú boksztehetségként a család férfitagjainak nyomába lép, és ő is eljut a sorsfordító országos bajnokságig. Közben a sok egyéb visszaemlékezéssel Enia egyrészt belezsúfol a fejlődéstörténetébe majd 50 évet Palermo múltjából, és a különböző időszakokba repítve körbekalauzol minket a város szegényes, fülledt utcáin. Végül eljutunk egészen a 90-es évekig, amikor újra bombák robbannak, ám ezúttal nem az égből érkeznek, hanem az autók aljára vannak szerelve. Másrészt Davidú rokonainak életútján át Enia egy jó kis családtörténetet is felépít, ami a halál és nyomor témájával általában együtt járó nyomasztás helyett itt kicsit fanyar, édesbús, de végig életigenlő hangulatot áraszt.
Ugyanakkor nehezen szabadulok a gondolattól, hogy az Enia által ábrázolt világ itt-ott még az én távoli, felületes olasztudásommal mérve is kicsit közhelyesnek tűnik. Vagy mondjuk inkább úgy, pont olyan, amilyennek egy olasz láthatja, vagy még inkább láttatni akarja népét. Egy adag fikcióval, nagyzolással, érzelmességgel, temperamentumos déli nőkkel és férfiakkal, vad és heves romantikával. De ez még önmagában nem gond, legalábbis nem akkora, hogy tönkrevágja ezt a remek regényt. Az viszont kicsit zavaró, hogy Enia a regény nőalakjainak megalkotásánál leginkább a végletekben gondolkodhatott - néhány kivétellel vagy mind szerető, gondoskodó, dolgos anyák és testvérek, vagy kerekseggű, nagymellű, de alapvetően hanyatlásra ítélt, nehéz sorsú prostik.
De mivel a könyv már az első oldalától kezdve inkább férfiregény, annak minden előnyével és hátrányával, kár lenne a nemi egyenjogúságot számon kérni rajta. Főleg, mert a férfioldal sem sokkal jobb. Ott a háborús veterán, sztoikus nagyapa, a túl korán meghalt, legendás apa, és a hatalmas, folyton trágár, kurvapecér nagybácsi. Akik természetesen egytől-egyig kiváló ökölvívók, a maguk módján esendő, bivalyerős, bölcs férfiak, és sajnos mind kicsit sablonos figurák. De legalább szerethetőek és szórakoztatóak. De ami még fontosabb, hogy Enia végül minden hibáját sikeresen feledteti azzal, ahogy a párbeszédei áramlanak, hogy olyan jól építi fel a jeleneteit, hogy a sok káromkodással és lazasággal teli humorában jól megfér egymással a faragatlanság és az intellektualitás.
Amit mégis a legjobban imádtam ebben a könyvben, hogy miközben mindenféléről beszél, fecseg, néha nyersen, máskor pátoszosan, a nyelvről, költészetről, a zenéről, a balettról, az úszásról, a különleges táncokról, az eleganciáról, a dühről, a halálról, hogy mit tegyünk, ha földre kerülünk, hogyan ugorjunk tökéletes fejest a tengerbe, hogyan vigyünk ágyba egy nőt. Valójában furcsa mód, mintha igazából mindig a bokszról mesélne. Szépen, mocskosan, izgalmasan, megbocsátható szentimentalizmussal.
Szerző: Andok Tamás
