Varga Imre, az idén már 92. születésnapját ünneplő szobrászművész születésnapja alkalmából kérdezi Juhász Ferenc, hogy mit tehet a szobrász. És mit tehet a költő? A kétszeres Kossuth-díjas költő ars poetica-i feleletet ad rá: „Írni: kötelesség.” A kortárs líra legnagyobbja A végtelen tükre című új kötetében vall alkotásról, pályatársakról, családtagokról.
Juhász Ferenc: A végtelen tükre
Kossuth Kiadó, 2015, 160 oldal, 2990 Ft
Juhász Ferenc kötete a 2007 és 2015 között született, alapvetően prózai írásait tartalmazza, többségük jellegzetes juhászi verspróza. A legtöbb írás egy-egy olyan pályatársat szólít meg, aki közel állt a művészhez, ezek elsősorban temetésekre, búcsúztatókra, születésnapokra, kiállításmegnyitókra írt szövegek, helyenként kötetek előszavai, díjátvételkor elhangzott beszédek. Egységesen azonban portrékötetnek lehetne nevezni, hiszen Juhász Ferenc negyvenhét művésztársról ír - Berzsenyitől egészen József Attiláig, a nagy példaképig. A szellemi rokonság egyébként nemcsak a költőelődökre (az említetteken kívül például Csokonaira, Radnótira, Kosztolányira és Adyra) terjed ki, hanem kortársakra, barátokra is. Azonban minden szöveg tárgya legalább annyira Juhász Ferenc, mint az ünnepelt/elhunyt, így válik a kötet messzemenőkig személyes utazássá. Hiszen Juhász az ismert tények mellett elárulja, hogy milyen volt a falusi lét, hogyan cseperedett fel, vált azzá a nagyformátumú művésszé, aki gyermekként Babits Mihállyal szeretett volna találkozni. Megtudunk olyan magánjellegű dolgokat is, mint amilyen például a Ferkó nevű kutya halála, amiről szinte mindenki tudott a környezetében, csak éppen ő nem, aki oly sok halottat cipelt már karjaiban. Visszaemlékezésszerű önjellemzések mellett anekdota-foszlányokban fény derül arra, hogy milyen volt Weöres Sándorral együtt lakni a pályája elején, hogy valakinek mindig haza kellett cipelnie a vállán, hogy Juhász Ferenc a hideg kőpadlón aludt, amelyet reggelre mindig elleptek a poloskák.
Két lelki jó barát, Csernus Tibor és Hantai Simon precíz képe látszik körvonalazódni azokban a szövegekben, amelyekben a két Párizsba szakadt festőművésszel való évtizedes kapcsolatáról vall. Mindkét művész a francia fővárosban nyugszik, előbbi a montmartre-i temetőben lelt örök nyugalomra, míg Hantai „ott fekszik most Baudelaire mellett a Montparnasse temetőben” (Halottak. Halál. Hantai Simon. Falak.). Irodalomtörténeti szempontok helyett az egyén érzésvilágát festi meg József Attila Hazám című szonettjének elemzésekor, a nyilvánvaló rokonságot több helyen el is ismeri, például: „Éltem egy másik szegénységben”. Elmeséli azt is, hogy pályatársaival ifjonti lelkesedéssel, cselekvés- és alkotásvággyal indultak fiatalon, a második világháború után, megállás nélkül dolgoztak, tudva, hogy csak az válik az utókor szemében maradandóvá, ami értéket képvisel.
Számomra az egyik legkedvesebb írás a 79. Ünnepi Könyvhét megnyitóbeszéde. A könyv „az egyik mindenség, a könyv hit, hűség, jóság, bűn, szeretet, gyűlölet, bánat, ragadozás, virágzás, halál, bonyolultság és egyszerűség, akár a természet" – írta ünnepi köszöntőjében a költő, aki hozzátette, hatalmas ellentmondás, hogy a könyvellenes világunkban egyre többen írnak könyvet. Felidézi azt is, hogy a könyv remény a reménytelenségben, s egyben gyönyörű szövetség a halál ellen. Máshol hitvallását is leírja: „mert a költő, ha a Teremtő Isten homlokára tette fényes kezét, nem lehet lusta. A lustaság a legnagyobb bűn, amelyet elkövethet a költő.”
A költőóriás mesél a nehéz évekről, a megpróbáltatásokról is. Felsejlik sok művésztárs nyomorúságos sorsa, egyikőjükről költőien írja: „Vacogtatóan magányos volt éveken át”. Aki valaha is istenigazából egyedül érezte magát, az tisztában van azzal, mit takar ez a mértanilag pontos meghatározás. Szintén egy fájdalmas esemény, Petrovics Emil halála után állapítja meg, hogy „vigasz a zene”. Éppúgy, mint a képzőművészet, amely legalább annyira fontos Juhász számára, mint saját műfaja, a líra. A szerző egy helyütt el is ismeri, csodálja a művészetet, és támogatja a művészeket, csupán a középszerrel nem tud kibékülni.
Ebben a költőtől szokatlan jellegű kötetben minden írás életről, tenni akarásról, csillapíthatatlan vágyról tanúskodik, amelyeket gazdag költői képek sokasága ölel körül. Habár jobban szeretjük Juhász tényleges, lírai költészetét (én személy szerint az öregkori korszakát), ezek az írások közelebb hozzák az olvasót az immáron hetvenéves életműhöz, amelyet Juhász Ferenc épített fel. Most pedig elérkezettnek látva az időt, miután saját szavaival „túlélt, átélt, megélt” mindent, ami fontos az életben, a kötetben szereplő műveket összegyűjtő lánya, Juhász Anna irodalmár segítségével elénk tárja a létezés mélyről jövő titkait. Emberi, megható és megrázó egyben.
Szerző: Mészáros Márton
