A
Cseh Tamás: Hadiösvény, Konkrét könyvek, 2008, Budapest, 280 oldal, 2999 Ft
Ugyanez a regény 1997-ben már megjelent egyszer, de akkor a Dee-Sign kiadó gondozásában, nagy Cseh Tamás-rajongó vagyok, ezért rögtön be is szereztem. Jól esett most újraolvasni. A szöveg első verziója 1968-ban készült el, a Móra kiadó meg is akarta jelentetni, csak kért néhány változtatást, végül a szerző nem dolgozta át a regényt, így maradt kéziratban. Szűk harminc év után aztán egy ismerős könyvkiadó noszogatására csak megjelent a mű, Cseh Tamás eddigi egyetlen regénye. A történet a szerző elmondása szerint saját „indián-élményein” alapul, először indiánnaplónak indult. 1961-től Cseh Tamás egy társasággal rendszeresen kiköltözött nyaranta a Bakonyba, és ott tábort vertek, indiánként éltek. Ezeknek az élményeknek a dokumentációja lenne tehát a regény. Az ajánlás is indián barátainak szól: „Ajánlom ezt a könyvet barátaimnak, akikkel 1961-ben egy hegyi tisztáson felvertük az első indián sátrakat. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk.”
Az „indiánregény” besorolás már eleve meghatározza az olvasó hozzáállását. Nem nagyon írnak mostanában indiánregényeket, legalábbis nem nagyon hallottam róla. Kortárs indiánregénnyel nem is találkoztam a Hadiösvényen kívül. Szóval nem egy felkapott műfaj. Valószínűleg mindenki olvasott annak idején Coopert, Karl Mayt, és körül-belül ennyit tud az indiánregényről. Talán itt fontos az „annak idején” kifejezés is, mert az indiánregények olvasása egészen jól köthető életkorhoz: kamaszkor, fiatalkor, amikor leginkább vágyunk tiszta törvényekre, átlátható világra. Azután már egyre kevésbé tűnnek hitelesnek ezek az egyszerű törvények. Nem is olyan régen próbáltam például újraolvasni a Vadölőt Coopertől, hát az élmény nem ugyanaz. De azért valahol csak megmarad a regények világa, valami ideálként, „ez lenne az igazi”-ként.
Amiket a szerző nyilatkozott utólag a regényről, abból is valami ilyesmi derül ki. Indiánok azok, akik mindvégig erre a tiszta, áttekinthető világra vágynak, és abból a világból tekintenek a valódira. Lehet tehát egy indiánregényt úgy olvasni, mint egyszerű történetet egy egyszerű világban, vagy úgy, mint valami emlékeztetőt, hogy hogyan is kéne élni?, vagy hogyan is szerettem volna élni 15 éve? A második verziót választottam, és tetszett a regény. Szerencsére inkább a Cooper-féle regényekre hasonlít, nem Winnetou kalandjaira. A folyók, az erdő, az évszakok, az időjárás legalább annyira szereplők, mint maguk az emberek. A fehér ember bűne nem is konkrétan a gyilkosság, vagy a kapzsiság, hanem az, hogy nem az indiánok törvényei szerint él, nincs harmóniában a környezetével, nem ismer szent helyeket. Az eredeti befejezés szerint a fő bűnöst nem érte volna el a bosszú, a kiadó viszont kérte, hogy reménytelibb legyen a befejezés, ami a regény szempontjainak talán jobban megfelel, ha a valóságban nem is így történt. Erénye még a történetnek, hogy minden emberléptékű, 10-15 fős ellenséges csapatok „háborúznak”, egy-egy áldozat is különösen érzékeny veszteség. Az indiánok nem vérszomjasak - legfeljebb a tüzes víz teszi őket azzá -, csupán a törvényeket akarják érvényesíteni.
Aki szintén a Nagy Indiánkönyvön nevelkedett, vagy szeretett volna indián módjára élni néha, annak mindenképp ajánlom a regényt, legalább nosztalgiaként, akit meg érdekel, mit írt Cseh Tamás, az úgyis elolvassa.
