Én meg a zombik

D
Jane Austen és Seth Grahame-Smith: Büszkeség és balítélet meg a zombik

Atheneaum, 307 old., 2990 Ft

 

Szögezzük le rögtön az elején, hogy alapvetően nyitott vagyok mindenféle irodalmi baromságra, nem vagyok se sznob, se köcsög, de azért mégis józan, racionális alapokon nyugvó egzisztenciaként kedvelem az angol romantikát. Igen, az a típus vagyok, aki képes borongós őszi estéken papírzsepit szorongatni a kezében, nem restellem bevallani, hogy használni is szoktam a boldog végkifejlet olvasása közben (nem csak megfázás okozta heveny tünetek kezelése okán), és igencsak kedvelem azokat a történeteket, melyekben van főhős, meg főhősnő, és a kettő a végén eggyé válik (hahh, az a csöpögős szépirodalom…).

Na, ezek után vajon kérdés lehet-e, hogy némi ellenérzéssel ültem le az asztalhoz, és midőn a kezembe vettem az idei év karácsonyának egyik vélhető slágerét (mármint irodalmit), hát, mondhatom, nem voltam túl boldog… Első körben gyorsan rágyújtottam egy cigire, majd átpörgettem a könyvet, hogy mégis tudjam, hogy mivel állok szemben, vagyis, hogy hány oldallal kell megbirkóznom. Ééééés – mit látnak szemeim??? Bizony, felebarátaim, ILLUSZTRÁCIÓ a neve annak, ami először szemembe ötlött. Na, mondom magamban, ez milyen egy jó ötlet, hiszen annyi szép pillanata van ennek a regénynek, hát miért nem jutott eddig senkinek ez eszébe, hogy a gyönyörű kosztümökben ide-oda flangáló Bennet-lányokat és a rendkívül nett, igencsak jóképű Mr. Darcyt papírra álmodja? No de nem addig van az ám! Behatóbb tanulmányozás céljából alaposabban is szemügyre vettem néhány ilyen műremeket, és mondhatom, kissé beleremegett a gyomrom, ugyanis a szép pillanatok helyett főként hullák, zombik, nindzsák (igen, azok!) és agyvelő tölti be ezeket az illusztris lapokat, gyengébb idegzetűeknek és vizuálisan érzékenyeknek tehát előzetes felkészülés javallott. Ezt elmulasztván már-már eldobtam volna eme műremeket, de a kíváncsiság győzött, így végül kemény félnapos meló árán magamévá tettem a kötet mondanivalóját, átnézegettem még egyszer a képeket, végül (egy üres cigis doboz, egy teli hamutartó és 2 –szintén üres - sörösüveg társaságában) döbbenetemet fejeztem ki magamnak. Na, ilyen nincs a világon, gondoltam, de hát mégis van, hisz épp most tapasztaltam meg, méghozzá empirikusan. És akkor mi van?

Nyilván az van, hogy ez egy nagy ötlet, írni egy olyan könyvet, ami már meg van írva. Gratulálok, remélem, ez csak a kezdete egy szép sorozatnak, és még megérjük, hogy Scarlett életútját Casper keresztezi, esetleg Jane Eyre trollokkal kűzd meg a ködös Anglia kies mezőin. Majd utána következhetnek a hibridek, Lady Susan vs. Harry Potter, talán ebből is kisül valami, jó hogy eszembe jutott, holnap nekilátok, talán holnap utánra meg is tudom írni, lehetnék én a jövő év sikerszerzője…

Lényeg a lényeg: ami ebből itt konkrétan kiderül, az az, hogy Jane Austen egy piszok jó szerző, a Büszkeség és balítélet meg egy piszok jó regény. De mi van a zombikkal? Szerintem azok nem annyira frankók, mondhatom, kicsit zavartak is. Merthogy ugye van ez a jól kitalált történet, remek karakterek, elképesztő párbeszédek, oszt’ akkor mindig, amikor az ember (lánya) belelendül a műélvezetbe, akkor jön valami teljesen oda nem illő hülyeség, agyvelők meg hullák, kardforgatás, mifene. És akkor kiesünk a sztoriból, mert nagyon nem illik ez ide, persze tudom, hogy nyilván ez volt a cél. Na de mégis, van ennek az egésznek célja? Mármint azt értem, hogy a szerző (nem Jane Austen…) célja a minél nagyobb haszon, ez még nekem is leesett. Ragyogó ötlet meglovagolni a természetfeletti lények (örök) reneszánszát. Az idei év amúgy is hemzseg a vámpíros sztoriktól, nosza, erre ő elővesz egy zombisat, nagyon ügyes! De ezen kívül van-e bármi lényeg? Mert szerintem nem nagyon, és ez (engem legalábbis) eléggé zavart olvasás közben. Az van ugyanis, hogy ettől a furfangosnak tűnő csavartól a történet nem kap semmilyen plusz löketet, a jellemek fejlődésére nincs hatással, és különben is, teljesen felesleges. Az a némi változtatás meg, melyet ragyogó elméjű szerzőnk eszközöl, inkább bosszantó. (Most mondjam azt, hogy Charlotte Lucas zombivá válása teljesen agyament fordulat? Hát az, bár tény, hogy így legalább Mr. Collins is pórul jár egy picit, de mégis lelombozó a tudat, hogy ez a bájos és céltudatos lány agyvelők után áhítozik, ahelyett, hogy boldogan élne, amíg meg nem hal. Hát nem?)

Nem ragoznám ezt tovább, gondolom, mindenki sejti már, hogy ez nem az a típusú remekmű, amit évente egyszer elő fogok szedni, hogy borongós estéken időt töltsek vele. Annyit még azért muszáj elmondanom, hogy egy ideig aggasztott az a kérdés, hogy vajon tulajdonképpen kiknek is íródott ez a dolog. Merthogy az van, hogy a lányoknak túl véres. A fiúknak túl nyálas. Gondolataimat megosztottam néhány munkatársammal is, erőteljes véleményemet erőteljes mondatokba foglalva, erre mit tesz isten, hát nem kiderült, hogy egyiküknek irtóra tetszett? Ez alapból ciki volt, főleg, mikor kiderült, hogy neki pont azok a dolgok tetszettek benne, amiket itt kifogásként felsoroltam. Az esetből parázs vita kerekedett, igyekeztem védeni állásaimat, de végül én véreztem el, kiderült, hogy igenis van, akinek ez az egész bejön. Na, erre varrjak gombot! Én, mint a szépirodalom megveszekedett híve, visszavonulót fújtam magamnak, és csak annyit motyogtam a bajuszom alatt, hogy azért az eredeti az mégiscsak jobb. Mondjon bárki bármit, lehet, hogy mégis sznob vagyok és/vagy köcsög, de nekem Mr. Darcy ne vágja le senkinek a fejét!

A borítóról meg nem mondok semmit, azt mindenki tegye, ahova akarja!