Első mondat: Dennis Lenahan, a toronyugró azt szokta mondani, hogy egy földre dobott ötvencentes pont akkorának látszik, mint az ő kerek tartálya a huszonnégy méter magas acéllétra tetejéről.
Senki sem tud úgy mesélni, ahogy Elmore Leonard. Nem feltétlenül úgy értem ezt, hogy senki sem tud jobban mesélni nála, csak azt, hogy az a fajta könnyedség, természetesség, lazaság, amellyel ő szövi a történeteit, egészen páratlan. Kinyitod egy könyvét, és legyen szó benne akár kis simlikről, nagy aljasságokról, hetyke hősökről vagy kegyetlen gyilkosokról, már az ötödik oldal után úgy érzed, egy régi haver sztorizgat neked pár üveg sör társaságában – széles gesztusokkal, hol csupafog vigyorral, hol komoly tekintettel, hol kezét a válladra téve, bizalmasan, mintha ezt most csak itt, csak most, csak neked árulná el.
Elmore Leonard: Tishomingo Blues
Fordította: Illés Róbert, Jaffa Könyvkiadó, 2016, 280 oldal, 3150 HUF B+
A Tishomingo Blues korántsem tartozik a legjobb regényei közé (2002-ben íródott, vagyis túl a közmegegyezés szerinti fénykorán), de a fentiek miatt még mindig százszor szórakoztatóbb, mint tíz másik tetszőleges krimi együttvéve.
A főszereplő ezúttal egy Dennis Lenahan nevű toronyugró, aki szállodáknak, vidámparkoknak és egyéb hasonló helyeknek árulja a mutatványait. Új munkahelyén azonban még az első műsorszáma előtt tanúja lesz egy kegyetlen éjszakai gyilkosságnak – a tettesek pedig tudják, ki ő. Dennist egy nagydumás, simlis bluesrajongó, Robert Taylor veszi furcsa, nem minden hátsó szándék nélküli pártfogásába, és így vagy úgy, de együtt néznek szembe a helyi maffiával.
Általában letisztult, lózungoktól és felesleges mellékinformációktól, mellékkörülményektől mentes történetmesélését Leonard ezúttal érdekes apróságokkal egészíti ki – nem csak a toronyugró munkáját, hitvallását, felkészülését, kvázi művészetét járja élvezettel körül (Dennis karaktere ebben teljesedik ki), hanem beleszövi a sztoriba egy polgárháborús csata városszéli újrajátszását, amelyben a főszereplőktől kezdve a rendőrökön át a gengszterekig mindenki részt vesz, és amelyhez mindenki igyekszik a lehető legkomolyabban hozzáállni a minél nagyobb autentikusság érdekében.
A Leonardra jellemző frappáns, minden második mondattal csattanó, durranó dialógusok és a színes karakterek mellett ez teremt egyfajta komikumot, ahogy a szereplők beöltöznek északiaknak és délieknek (az elhivatottság mércéje: aki komolyan gondolja, az még alsógatyának is hiteles polgárháborús darabot húz, nem számít, hogy nem látja senki), és szinte gyermeki lelkesedéssel, ugyanakkor szakértői komolysággal parádéznak a fák között. Természetesen az újrajátszott történelmi esemény, az álcsata véletlenül remek alkalmat nyújt a valódi konfliktusok elrendezésére is – ha elsül egy-két igazi fegyver, és tényleg meghal egy-két ember, hát istenem, megesik az ilyesmi.
A Tishomingo Blues, ahogy a szerző legtöbb könyve, rövid, gyors, olvastatja magát – az igazi átütő erő hiányzik belőle, de ettől függetlenül nem lehet nem élvezni.
