Egy perccel a halála után Tequila Leila tudata elkezdett zsibbadni, olyan lassan és fokozatosan, ahogyan a visszahúzódó dagály hullámai csillapodnak. Mivel az agysejtjei nem jutottak vérhez, ekkorra már teljes oxigénhiányos állapot lépett fel. Az agyműködése mégsem állt le teljesen. Legalábbis nem azonnal.
Elif Shafak: 10 perc 38 másodperc
Fordította: Csáki-Sipos Kata, Nagy Marietta, Európa Könyvkiadó, 2019, 415 oldal, 3990 HUF
Mert a halál utáni percekben, miközben teste egy szemeteskonténerben hever, Leila elméje sorra előhívja az emlékeket: a fűszeres kecskepörkölt ízét, amivel kisöccse rég várt születését ünnepelték; a fortyogó citromos cukorgyanta látványát, amivel a nők szőrtelenítették a lábukat, míg a férfiak a mecsetbe mentek; a kardamomos kávé illatát, amit egy jóképű egyetemistával osztott meg a bordélyházban, ahol dolgozott. És minden emlék felidézi a barátokat, akikkel élete legfontosabb pillanatait megosztotta - a barátokat, akik most kétségbeesetten próbálják megtalálni őt…
Elif Shafak legújabb regénye a modern Isztambul számkivetettjeit: prostituáltakat, transzvesztitákat, menekülteket, a családon belüli erőszak elől megszökő, napjaikat a becsületgyilkosságtól rettegve élő nőket mutatja be. Ám ebben a sötét, kegyetlen világban, melyben sem együttérzés, sem segítség nem adatik azoknak, akik nem törődnek bele isten, a sors vagy a hatalommal bíró férfiak rendelésébe, mégis van valami remény. A barátság és a szerelem, ha meg nem is váltja a szenvedésekből, de megajándékozza őket azzal a méltósággal és örömmel, ami az életet élhetővé, az embert emberré teszi.
Olvass bele:
A vég (bevezető)
Leilának hívták.
Tequila Leila, ahogy a barátai és az ügyfelei ismerték. Tequila Leila, ahogy szólították otthon és a munkahelyén, abban a rózsafaszínű épületben egy macskaköves zsákutcában, sok sok lámpa-kiskereskedés és kebabétterem szomszédságában, beékelődve egy templom és egy zsinagóga közé. Ez az utca adott otthont Isztambul legrégebbi, hivatalos engedéllyel működő bordélyházainak.
Ő azonban vérig sértődne, ha a füle hallatára bárki is múlt időben emlegetné őt, és tréfásan odavágna egy cipőt az illető fejéhez – méghozzá az egyik tűsarkúját.
– Jelen idő, drágám. Nem hívták, hanem hívják… Tequila Leilának hívnak.
Soha, de soha nem egyezne bele abba, hogy bárki is múlt időben beszéljen róla. Ennek a puszta gondolata is bántaná az önérzetét, kicsinek és legyőzöttnek érezné magát tőle. Márpedig erre vágyott a legkevésbé. Mindenáron ragaszkodott a jelen időhöz – noha mélységes szomorúsággal rá kellett döbbennie, hogy a szíve az imént megállt, nem ver tovább, a légzése hirtelen megszakadt, és bárhonnan is tekintett a saját helyzetére, kétség nem fért hozzá, hogy immár elhalálozott.
Még egyetlen barátja sem értesült erről a tényről. Bizonyára mind mélyen aludtak ezen a kora reggeli órán, kiutat kerestek az álmok labirintusából. Leila azt kívánta, bárcsak ő is otthon lehetne, meleg paplanok és párnák között, lábánál az összegömbölyödő és elégedetten doromboló macskájával. A macska tökéletesen süket volt, és koromfekete – egy kis fehér foltot leszámítva az egyik mancsán. Leila Mr. Chaplinnek nevezte el, Charlie Chaplin után, mert akárcsak a mozi korai hősei, ez a macska is egy sajátos, néma világban élt.
Tequila Leila bármit megadott volna azért, hogy a saját kis fészkében lehessen most. Ehelyett azonban egészen máshol volt: valahol Isztambul külvárosában, egy sötét és nyirkos futballpályán túlra kihelyezett, ütött-kopott, enyhén rozsdás fém szeméttárolóban hevert. A kerekekkel ellátott kuka legalább százhúsz centiméter magas, valamint fele ilyen széles lehetett. Leila százhetven centi volt, plusz a pántos, lila tűsarkújának – amely még most is a lábán virított – tizenöt centis sarka.
Olyan sok mindent akart még tudni. Agyában többször egymás után lejátszotta életének utolsó jeleneteit, és azt kérdezgette magától, vajon hol siklottak félre a dolgok. Ez azonban hiábavaló erőfeszítés volt, hiszen az időt nem lehetett visszapörgetni vagy felgombolyítani, mint egy hosszú fonalat. A bőre már elkezdett szürkülni, de a sejtjei még tele voltak energiával. Nem tudta nem észrevenni, mi minden zajlott a szerveiben, a végtagjaiban. Az emberek meg vannak győződve róla, hogy egy halott semmiben sem különbözik egy kidőlt fától vagy egy nagyobb tuskótól, amelynek ugyebár nincsen tudata. Ám, ha megadatott volna neki a lehetőség, Leila bebizonyította volna, hogy ez a hiedelem cseppet sem helytálló, sőt egy holttest tele van élettel.
Képtelen volt felfogni, hogy földi, halandó élete itt véget ért. Alig egy nappal korábban még Perában sétált, árnyéka végigsiklott sok-sok utcán, amelyeket katonai vezetőkről, nemzeti hősökről, kizárólag férfiakról neveztek el. Még azon a héten is ott visszhangzott hangos kacagása Galata és Kurtuluş alacsony mennyezetű tavernáiban és a Tophane negyed zsúfolt bűnbarlangjaiban, amelyek közül természetesen egyetlenegy sem szerepelt az útikalauzokban vagy a turistatérképeken. A Leila által ismert Isztambul nem az a város volt, amelyet a Turisztikai Minisztérium meg kívánt mutatni az idelátogató külföldieknek.
Előző éjjel ujjlenyomatát egy whiskys poháron hagyta, parfümjének illatát – Paloma Picasso, születésnapi ajándék a barátnőitől – pedig selyemkendőjén, amelyet egy idegen ágy mellé hajított egy luxusszálloda legfelső szintjén található lakosztályban. Az égen magasan még látni lehetett az előző éjjeli hold egy vékony szalagját: fényesen és elérhetetlenül ragyogott odafenn, akár egy boldog emlék foszlánya. Leila még részese volt ennek a világnak, még volt élet az ereiben, akkor hogyan is halhatott volna meg? Miként fordulhatna elő, hogy ő már nem létezik? Hogyan is lehetne egy álom csupán, amely a nap első sugaraitól szertefoszlik? Alig néhány órával ezelőtt még vidáman dalolt, dohányzott, szitkozódott és töprengett… de hiszen még most is gondolkodott. Megdöbbentő volt, hogy az esze még ennyire jól vág – bár ki tudja, még mennyi ideig fog működni. Azt kívánta, bárcsak visszamehetne és elmondhatná mindenkinek, hogy a halottak nem halnak meg azon nyomban, valójában egy ideig még képesek reflektálni bizonyos dolgokra, például a saját helyzetükre. Az emberek megijednének, ha ezt megtudnák, döbbent rá hirtelen. Őt legalábbis megrémisztette volna ez a tudat, amikor még élt. Mégis úgy érezte, fontos lenne, hogy tudják.
Leila úgy látta, hogy az emberek végtelenül türelmetlenül viszonyulnak az életük fordulópontjaihoz. Példának okáért, azt képzelik, hogy abban a pillanatban, hogy leteszik a házastársi esküt, automatikusan férj vagy feleség válik belőlük. A valóság azonban merőben mást mutat, hiszen évekbe telik, mire valaki beleszokik a házastársi létbe. Hasonlóképpen,
a társadalom elvárja, hogy alighogy valakinek gyermeke születik, azonnal beinduljanak az anyai vagy apai ösztönei. Valójában azonban meglehetősen hosszú időbe is telhet, mire valaki beletanul abba, milyen is szülőnek lenni, vagy épp nagyszülőnek. Ugyanez vonatkozik az öregedésre, a nyugdíjba vonulásra. Hogyan is tudna az ember azonnal ütemet váltani, amint kisétál az irodája ajtaján, ahol majdnem a fél életét töltötte, és ahol a legtöbb álma megszületett? Ez nem olyan egyszerű. Leila ismert olyan nyugdíjas tanárokat, akik felkeltek reggel hétkor, lezuhanyoztak, majd rendesen felöltöztek, és csak a reggelizőasztalhoz ülve ugrott be nekik, hogy már nincsen állásuk. Még mindig csak próbálták megszokni az új élethelyzetet.
Talán a halált illetően is ilyesmi a helyzet. Az embereknek az a meggyőződésük, hogy az utolsó leheletünk kilehelésével meghalunk. Csakhogy a dolgot nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. Ahogyan a koromfekete és a vakító fehér között rengeteg árnyalat létezik, ugyanúgy a „végső nyugalom”-nak is számos stádiuma van. Ha létezik határ az Élet Birodalma és az Élet utáni Birodalom között, döntötte el Leila, az olyan lyukacsos, mint a homokkő.
Várta, hogy felkeljen a nap. Akkor majd biztosan rátalálnak, és kiemelik ebből a bűzös szeméttárolóból. Úgy gondolta, hogy a hatóságoknak nem okoz majd nagy fejtörést kideríteni a kilétét. Csupán meg kell keresniük az aktáját. Az évek során többször is nyomoztak utána, lefényképezték, ujjlenyomatot vettek tőle, és az is előfordult, hogy fogva tartották.
Többször, mint amennyit bevallott. Azoknak a félreeső mellékutcákban levő rendőrőrsöknek jellegzetes szaga volt: előző napi cigarettacsikkekkel megpúpozott hamutartók szaga keveredett a kis csészék alján sötétlő kávézacc illatával és savanyú leheletszaggal, dohos kárpitok és a mellékhelyiségből áradó vizelet szúrós bűzével, amelyet semmilyen tisztítószer sem tudott elnyomni. A rendőrök és a fogvatartottak kényelmetlenül kicsi szobákon osztoztak. Leila mindig is különösnek találta, hogy a zsaruk és a bűnözők ugyanazon az emeleten hullajtják el az elhalt hámsejtjeiket, és ugyanazok a porszemcsék fedik be őket részrehajlás vagy kivételezés nélkül. Az ellentétek sokszor a legszokatlanabb módon mosódtak össze, az emberi szem számára észrevehetetlenül.
Úgy hitte, hogy miután az illetékesek elvégzik az azonosítását, értesítik a családját. Szülei a történelmi múltú Van városában laktak – több mint ezerhatszáz kilométernyi távolságra. De nem feltételezte, hogy a szülei eljönnének a holttestéért, végtére is már réges-rég kitagadták a családból.
Szégyent hoztál ránk. Mindenki rólunk pletykál a hátunk mögött.
Így aztán a rendőröknek a barátait kell majd megkeresniük. Öten voltak: Szabotázs Sinan, Nosztalgia Nalan, Jameelah, Zaynab122 és Hollywood Humeyra.
Tequila Leilának egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy a barátai nem fognak késlekedni. Már-már szinte látta őket, amint lélekszakadva rohannak hozzá, szapora, mégis tétova léptekkel, a rémülettől elkerekedett szemmel, és szinte tapintható, mélységes szomorúsággal és gyásszal, amelyet még nem tudtak feldolgozni. Gyűlölte magát, amiért ilyen súlyos és fájdalmas próbatételnek kell őket kitennie. Ugyanakkor felemelő érzéssel töltötte el a tudat, hogy a barátai illő temetési szertartást fognak rendezni a számára. Finom kámfor és füstölőillattal. A hangulathoz illő zenével és virágokkal – mindenekelőtt rózsákkal. Tűzpiros, rikító sárga és sötét burgundi rózsákkal… A rózsa klasszikus, időtálló, megunhatatlan. A tulipán túlságosan fejedelmi, a nárciszok túlontúl kecsesek, a liliomtól pedig tüsszenthetnékje támadt, a rózsa viszont tökéletes választás. Pompás elegancia és hegyes tövisek finom egyvelege.
Szép lassan megvirradt. Koktélszín fénycsíkok – barackos bellini, narancsos martini, epres margarita, jeges negronik – jelentek meg a horizonton kelettől nyugatig. A környező mecsetekből imára hívó dallamok csendültek fel körülötte, a harmónia teljes hiányában. A messzi távolban a Boszporusz felébredt türkizmély álmából, és erőlködve nyújtózott egyet. Kisebb halászhajó indult vissza a partra, motorja füstöt pöfékelt. Súlyos hullám gördült lassan, komótosan a part felé. A területet egykoron olajfaültetvények és fügekertek borították, ám ezeket mind letarolták buldózerrel, hogy a helyükön újabb épületeket és autóparkolókat lehessen létesíteni. Valahol a félhomályban kutya ugatott, hangjából ítélve sokkal inkább kötelességből, mint lelkesedésből. A közelben madár csiripelt, bátran és hangosan, majd egy másik trillázva válaszolt, noha kevésbé vidáman. Hajnali kórus. Leila figyelte, amint egy teherautó végigdübörög a gidres-gödrös aszfaltúton, és sorra egymás után beleszalad a kátyúkba. Nemsokára a kora reggeli közúti forgalom duruzsolása elviselhetetlen zúgássá erősödik, és dübörögni kezd az élet.
Annak idején, amikor még élt, Tequila Leila mindig meglepetten, sőt némi értetlenséggel fogadta, hogy egyeseket milyen elégedettséggel tölt el, hogy kitartóan elméleteket gyártanak a világ végéről. Hogyan lehetséges, hogy látszólag épelméjű emberek elhisznek ilyen őrült kitalációkat, amelyek szerint aszteroidák, meteoritok és üstökösök hoznak majd pusztulást a világra? Az ő meggyőződése szerint nem az apokalipszis volt a lehető legfélelmetesebb dolog. A civilizáció hirtelen és teljes körű kihalásának lehetősége feleannyira sem tűnt rémisztőnek, mint az a banális felismerés, hogy az egyes emberek távozása semmilyen hatással sincs a dolgok menetére. Az élet ugyanúgy folyik tovább velünk vagy nélkülünk. Most ez a felismerés, amelyet mindig is sejtett, rémülettel töltötte el.
