A
Nikki Sixx, Ian Gittins: A heroinnaplók, Fordította: Szabó Ádám, Carthaphilus, 2008. 436 oldal, 4900 Ft
Stílszerűen egy karácsonyi drogozással kezdődik Nikki Sixx, a Mötley Crüe nevű, hajmetál zenekar basszusgitárosának önvallomása, azzal, ahogy 1986 decemberében ott ül pucéron a karácsonyfa mellett, karjában egy tűvel, a fa mellett egy csőre töltött puska, a kezében meg egy toll, amivel a naplóját abúzálja éppen, azt aminek nyomán 21 évvel később elkészült a Heroinnaplók.
A nyolcvanas években hatamas sikert befutott zenekar agya, a sikerszámok dallamait és szövegeit is egyaránt jegyző Sixx könyve nem akar lebeszélni senkit a drogozásról, legalábbis explicite nem, nem az a célja, hogy rápirítson minden, a fecskendővel még csak most kacérkodó lúzerre, hogy eszébe ne jusson felszívni az adagot, egyszerűen csak megmutatja, hogy milyen az, ha az embernek a kelleténél sokkal több pénz és szabadidő jutott, és úgy van vele, hogy ha Sid Vicious, Keith Richards és Steven Tyler is ezt csinálta, akkor ő miért ne szúrná addig magába a hernyót, míg össze nem fossa a gatyáját a fürdőszobája kellős közepén.
A Heroinnaplók nem egy kellemes olvasmány, sőt. Minél mélyebbre süllyedünk a rocksztár rémálmába, annál kényelmetlenebbül érezzük magunkat, és adunk hálát az Úristennek azért, hogy a nyolcvanas évek gulyáskommunizmusában nem lehetett minden sarkon heroinhoz juni. Nikki Sixxnek ez nem okozott gondot, telefonált, és házhoz vitték neki az anyagot, hol heroint, hol kokaint, aztán ott volt még a metadon is, amit ugye a leszoktatás alatt használnak, de hősünk a biztonság kedvéért a másik két kemény droggal együtt szedett, hátha. Aztán így írt egy többszörös arany- és platinalemezt, és ment el turnézni világszerte - nem csoda, hogy kétszer bele is halt a drogozásba.
Ha az erkökcsi és morális felsőbbrendűség oldaláról közelítjük meg a könyvet, akkor a hatodik oldalon kihajítjuk a picsába, kellett neki nyomnia a cuccot, megérdemli felkiáltással, de ha próbálunk kicsit elvonatkoztatni saját értékrendünktől, akkor egy felkavaró, de valamilyen perverz szepontból mégis iszonyú érdekes naplót olvashatunk, amiben egy drogokkal csurig töltött év történetét olvashatjuk, benne két klinikai halállal végződő túladagolással, számos insider infóval a rockbizniszről és egy gyermekkori traumáját a lehető legkényelmesebben, drogokkal feldolgozó zenészemberről.
Sixx azt nyilatkozta, hogy azért döntött a könyv kiadása mellett, mert szeretné, ha mindenki, aki most kacérkodik a tűvel, képet kaphatna arról, hogy mivel jár az igazi függőség. Happy end nincs, az egyéves pokoljárásnak pont úgy van vége, ahogy kezdődött, kurvák között, heroint keresve, bár az utószónak is beillő utolsó fejezet összefoglalja, hogy mi történt a szerzővel az azóta eltelt húsz évben, és hogy jutott el odáig, hogy mostanra már tisztának mondhatja magát. Nem lehetett egyszerű, az biztos.
A könyv fordítása kiválóra sikerült, pár helyesírási és szedési hibától eltekintve a magyar kiadás hajszálpontosan ugyanolyan, mint az eredeti. Megtartották a formátumot, a kaotikus tipográfiát és a szándékoltan rémes illusztrációkat, szinte minden oldalra jut valami olyan vizuális plusz, ami indokolja az egyébként elég borsos árat. Ha lenne rockzenész rokonunk/ismerősünk, és nem akarunk neki megint bőrnadrágot venni karácsonyra, akkor válasszuk bátran a Heroinnaplókat, nem fogják hozzánk vágni.
