Slash - Anthony Bozza:
SlashCartaphilus, 2008, 496 oldal, 2730 Ft
A Guns N’ Roses bemutatásra nem szoruló rockbanda, mely ha nem létezett volna, már biztosan kitalálták volna a wannabe-sztárok okulására. Történetük ugyanis tartalmazza a rockistenek életmódjára jellemző összes klisés elemet az irigylésre méltó mozzanatoktól a gyomorforgató és rémisztő epizódokig – természetes hát, hogy napvilágot látott már róluk jónéhány könyv is. Az ikonikus szólógitárosról, Slash-ről szóló kötet szerencsére sokkal több, mint pusztán a Guns N’ Roses tündöklését és bukását ismertető, annak mítoszát fényesíteni kívánó irodalmi termék: a könnyűzene szépségeire és buktatóira koncentráló zenész-életrajz ez, mely egyben meglepően plasztikus kordokumentumként is szolgál a 80-as évek zenei színteréről.
Az „őszinte vallomás” kifejezést mára már rég papírvékonyságúra koptatták a bulvárlapok azokban a cikkekben, melyek a bukott profikról a különböző elvonó intézetekből való szabadulásukat követően írnak meg szívtelen együttérzéssel. Slash kitárulkozása mégis megkapó, két okból kifolyólag is. Egyrészt soha nem mentegeti magát, meséljen akár gyerekkori tolvajlási szokásairól és szabados szexuális életéről, akár felelőtlen drogos visszaeséseiről – amelyeket érezhetően még utólag sem igen bánt meg –, egyszerűen csak beszámol róla, ránk hagyva az ítélkezést. (Nem mintha bármiféle ítélkezés egyáltalán az olvasó feltétlen joga vagy kötelessége volna...)
A másik ok pedig az, hogy olyan sallangmentes, már-már gyerekesen egyszerű stílusban sztorizik, ami még a legmeredekebb epizódok élét is tompítja némileg. Sokkal őszintébbnek érzem ezt, mintha szentimentális mondatfolyamokat építve szaggatná ruháit, végső soron mégiscsak sztárolva magát. Egyszerűen nehéz nem szeretni Slash-t, még akkor is, ha valahogyan több a negatívum, melyet személyéről megtudunk, mint az egyértelműen pozitív jellemvonás. (Bár hozzá kell tennem, amit amúgy sem tagadhatnék le: nehéz számomra nem a rajongó nézőpontjából tekinteni rá.)
Kíváncsiságomat azonban még sokkal inkább foglalkoztatta, hogy mit fogok a banda belső működéséről és dalszerzési, koncertezési, stúdiózási szokásairól megtudni, mint Slash magánéletéről, és nem kellett csalódnom: minden rocksztár-aspiráns zenész bőszen jegyzetelni fogja a rengeteg tanácsot, melyet a Guns ’N Roses saját bőrén tapasztalt meg. „Hogyan (ne) menedzseljünk rockbandát” - ez is lehetne a könyv alcíme.
Az egyetlen dolog, amiben – egyébként érthető módon – torzít egy kicsit az író nézőpontja, az a Roses felbomlásának jelentősége. Slash egy eszetlen jó gitáros, egy félvér félisten, aki játékstílusát jellemző sokszínűségben, technikában és egyéni hangzásban egyértelműen a legjobbak között van, ráadásul megjelenése is karakteres, azonnal felismerhető (ikonikus cilinder, rajta széles bőröv, és persze a hatalmas hajkorona, mely mintha csak maszkként takarná arcát), és ez sem elhanyagolható tényező egy zenész számára.
Ettől függetlenül azonban tény, Slash-nek azóta sem sikerült se újabb bandáival (Slash’s Snakepit, Velvet Revolver), se nemrég kiadott szóló albumával a Guns ’N Roses legjobb pillanatainak magasságáig szárnyalnia. Számomra máig az Appetite For Destruction és a Use Your Illusion albumok jelzik karrierjének csúcspontjait: nyers, energikus, mégis könnyed gitártémái az újabb lemezein is szépen szólnak, de a többi hangszerrel és az énekszólammal azóta nem tudott olyan harmonikus egységbe szervesülni.
A Guns ’N Roses egyszeri és megismételhetetlen volt, de felemésztő lánggal égett, és (ahogy ez a könyvből is kiderül) ezt az életmódot kizárólag úgy lehet folytatni, ha az ember csak a zenének él, szentségtelen házasságra lépve a hangszerével és a bandájával. Mi azonban most a karosszékben ülve is belekóstolhatunk Slash sok kellemes emléke mellett a szólózás közben átélt szívroham és defibrilláció élményébe is. Így talán kicsit kevésbé keserű szájízzel ülünk vissza a dolgozóasztalunkhoz.
