A+ Márton László: Amit láttál, amit hallottál
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008
358 oldal, 2900 HUF
Sokáig gondolkodtam, vajon mit is gondoljak igazán Márton László új könyvéről és vajon mit is írjak róla. Ő az a szerző, akinek Menedék című regényét, még körülbelül tíz éve, amikor a kilencvenes évek szövegközpontú irodalmával foglalkoztam, a huszadik oldal környékén letettem. Ő az a szerző, akinek elbeszélői bravúrjait és szövegszervezési technikáit látva mindig elismerően bólogattam, de írásait élvezni csak nagyon ritkán voltam képes. Eközben, nem vicc, bűntudat gyötört, ha megpillantottam valamelyik könyvespolcon a Márton-kötetek gerincét, mert pontosan éreztem, hogy ezzel a szerzővel még egyszer találkoznom kell. Muszáj megismernem, és kötelező tanulnom tőle, hiszen a kortárs irodalom egyik fontos, egyéni hangú, nagy műveltségű szerzője, aki sok felismerést nyújthat nekem egy szöveg szerkezetének felépítésében.
Hogy nekiláttam az Amit láttál, amit hallottál című elbeszéléskötetének, az csupán ösztönös megérzés volt. Belelapoztam a kötetbe és úgy találtam, elérkezett az idő. Nem csalódtam, Márton kötetének elbeszélései kimondottan élvezetes szövegek. Már a közepén elhatároztam, hogy nem fogok írni róla kimerítő kritikát, mert többen ezt, például Láng Zsolt az ÉS-ben, megtették helyettem, és a saját tudományos felkészültségem úgysem volna elegendő egy ennyire precíz elemzéshez. Amit én magam szerettem benne, hogy Márton László, aki mindig is az elbeszélői hang és a történet mibenlétével folytatott érdekes kísérleteket, ezúttal épp az én szájízem szerint találta meg azt az egyensúlyt, amivel részben izgalmas olvasmányt, részben a nyelvvel való játékot kínál.
Márton novellái ezúttal, bár az utóbbi években sokkal inkább történelmi kulisszákat teremtett, a kortárs valóságból merítik anyagukat. Ez persze számára ugyanolyan nyitott környezet, mint amilyen Batsányi János vagy Jacob Wunschwitz kora. A budapesti és vidéki helyszínek, a metróaluljáró, a családi ház, az olasz vasútállomás vagy a tornaterem, mindössze az ő újabb elbeszélői vizsgálatához kellenek. Persze jól ismeri azt a nyersanyagot, amelyből dolgozik és ügyesen teremti meg azokat a karaktereket, akik színre lépnek. Azaz hitelesen ábrázolja a kortárs valóságot, de természetesen megint a történet és az elbeszélés mikéntje foglalkoztatja.
Épp ezért minden egyes története rendkívül játékos, néhol tragikus, néhol humoros, könnyed utazás a nyelvben. Arra világít rá, hogy történeteink egyszerre több valóságban, több nyelven, akár több módon esnek meg. Azaz, miközben kérlelhetetlenül irányítja a történetet, sőt kibeszél az elbeszélésből, éppen a valóság legfontosabb lényegére: a valóság titokzatos esetlegességére, a valóság lehetséges változatainak sokféleségére mutat rá nagyon pontosan, nagyon életszerűen és élvezetesen.
Megkezdődött hát Márton prózájának második, remélhetőleg gyümölcsözőbb felfedezése. Azt hiszem, „ez egy csodálatos barátság kezdete”.
